Zan, Luiza: Heritage 2016. április 16., Hevesi Lia
Luiza Zan – Heritage (Fiver House Records)
’I want to break free…” Korlátok, határok, szorongások, monotonitás, hétköznapiság; fogalmak, amik velünk élnek, amik alól feloldozást várunk. Annyi energia születik napról napra egy emberben, de „hála” a mindennapok mókuskerekének, bent reked, nem fejeződik ki, és ezért belülről feszít. Úgy gondolom, mindannyian keressük, mi az a forrás, mi az a fórum, ami ezeket az energiákat felszabadítja, mi az, ami feltölt, derűt varázsol a reggelekbe, és elégedettséggel tölti meg az estéket. Így túl a harmadik kávén, és túl egy hosszas töprengésen, ami alatt a lemezborítón lévő fa minden egyes gyökere a vizuális memóriámba égett, végre sikerült integrálnom azt a rengeteg gondolatot, ami a lemez kapcsán megrohamozott. Nagyban segített egyébként, hogy a napokban jöttem vissza Gyimesből, így még elevenen látom magam előtt a hóval borított hegycsúcsokat, hallom a csendet, előttem él egy világ, amire ma itt már csak történelemként tekintünk, pedig csodálatosan gazdag, értékekkel teli. Ahhoz, hogy megértsük, hogy tudott ennyi mindent magába építeni az énekesnő, ismernünk kell azt a család modellt, amiben ők élnek. Nagyon szoros kötelékben, ahol mindenkinek szerepe és karaktere van, és ahol a természet is a „család egyik tagja”.
Ebben a kulturális környezetben nőtt fel Luiza. Egyszerre gyarapodott a múlt örökségéből, a jelen dinamizmusából, és a jövő sokszínűségéből, így egy egészen egyedi hangzásvilágot tükröznek számai, amik nagy sikerrel debütáltak olyan kedves, nyitott, lelkes és vendégszerető városokban, mint Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, valamint Brassó. Annyira könnyű elképzelnem, mennyire hangulatos és emlékezetes lehetett a családias hangulatú kerthelységekben, vagy koncerttermekben a jazznek ez a folk zenével, funkkal, csipetnyi R&B-vel, világzenével és soullal átitatott változata. Bár Luiza szerzői anyaga egészen elképesztő, megkérdőjelezhetetlen, hogy a dalok a zenészek lenyűgöző játékával „keltek szárnyra”. Bevallom, hogy a zenekari tagok nevének első látványára összeugrott a gyomrom. Hihetetlenül szerencsésnek tartom Luiza-t, hogy a benne lévő dallamokat olyan kiváló zenészek és egyben emberek váltották valóra, mint Sárik Péter (zongora), Gyárfás István (gitár), Fonay Tibor (bőgő), Gálfi Attila (dob) és Ioana Mardare (hegedű).
Minél többet hallgatom, annál inkább egy hatalmas állóvíz képe ugrik be, ahol a zongora a szél, a gitár a nap, a bőgő a villám és légnyomás, a dob magának a vízfelszínnek, és a hullámok lüktetésének a hangja, az ének pedig a víz, amit az előbbi elemek ölelnek körül, és formálnak. A gitár játéka színezi a „víztükröt” és kifejezi, ahogy játszik a napfény a víz felszínén. A zongora billentyűi hol lágyan „fodrozzák” a dallam ívét, hol pedig „felkorbácsolják a habokat”, szinte látom, ahogy örvénylik, és az azúrkék felszín haragos kékbe vált. Annyira jól „összejátszanak” az „elemek”, és annyira változatos a látkép! Még szerencse, hogy akár egy fényképalbumot, úgy „lapozhatom vissza” a lemez „képeit”. Bár nem vagyok a költészet szerelmese, az énekesnőről látott, többnyire fekete-fehér fotók, és az eredetibbnél eredetibb hanganyagok eszembe juttatják az egyik kedvenc allegóriámat; „Börtönéből szabadult sas lelkem.” Olyanok a dalok, mintha free vonalat követnének, olyan értelemben, hogy negyedről negyedre, hangról hangra generálnak, felszínre hoznak és a magasba emelnek impulzusokat és indulatokat. Ennek megkoronázásai az énekesnő improvizációi, vagy eksztatikus dallamvariációi. Nehezen tudnék kiemelni kedvenc számokat, mert a maga módján mindegyik a kedvencem, mindegyik máshogy szólít meg. De az igaz, hogy minden számban van kedvenc részem. Alig várom a szólókat. Olyan érzésem van, mintha hergelnék egymást a zenészek, előttem van, ahogy egymásra nevetnek egy-egy eltalált motívum során, majd egyre inkább „felspannolják” magukat, felemelik a dallamívet, beszáll az énekesnő, és már megint azt veszem észre, hogy tovább mentem a négyes metrón, és mindenki furcsán monitoroz, amiért össze-vissza jár a lábam és a fejem. Ez jellemzően egyébként a „Calare” és az „Until I Fall Asleep” című számoknál fordult elő. Kipróbáltam, milyen hatást vált ki az album, ha futok, miközben hallgatom. 3,5 km-rel futottam többet! Nem azért, mert teletömtem magam protein shake-kel, vagy kivételesen kialudtam magam, hanem, mert rengeteg energiát adott. Aki ráhangolódik a dalokra, annak ez olyan, mint a maratonfutás; hatalmas endorfin löket. Felszabadító!
