Vermes Gábor: Slap the Bass 2011. szeptember 05., Albert Zoltán
Külön öröm számomra, hogy ezúttal végre egy magyar hangzóanyag került a kezembe, nevezetesen a kiváló basszusgitáros, Vermes Gábor lemeze. Izgatottan bontottam ki a CD-t, hogy meghallgassam a basszusgitár melyik "aspektusa" hallható a lemezen.
Ha definiálni szeretném az anyagot, akkor helyenként Marcus Miller, helyenként pedig Wayman Tisdale jut eszembe a dalok hangzásvilágáról, némi fusion-ös ízzel megtoldva. Ezzel az izgalmas "combo"-val véleményem szerint egy színes lemez született.
A kezdő dal a "Chill Out" tökéletesen szimbolizálja a lemez hangulatát, hiszen vérbeli nagyvárosi hangulatban kezdődik, a vokálok pedig nagyon kellemes színfoltjai (de nem csak ennek) a dalnak. A folytatásban smooth jazzt kapunk, a "Look Up" egy igen jó karakterű, fülbemászó dallamú szerzemény, talán csak a kissé modorosra sikeredett „bridge” zökkent ki minket a teljes ellazulásból, ezután pedig egy igazi "Jazzy Rádió-kompatibilis", disco-s szerzeményt hallhatunk (Slap the Bass), ami nem mellesleg a lemez címadó dala. És hogy a stílushoz hűen a "jam" se maradjon ki, a testvérek (Vermes Gábor és Vermes László) közös produkcióját hallhatjuk, ami a mindössze két hangszer ellenére egyáltalán nem unalmas. Ugyanitt megemlíteném, hogy nekem hamar feltűntek a kidolgozott basszusszólók, amik külön elnyerték a tetszésemet. A pörgés után vokális ballada jön (Unsent), majd a funky keveredik a smooth jazz-zel (Run Out of Town), ami nekem a 80-as évek Sanborn-os hangzását juttatja eszembe, némi Tower of Power-es fűszerezéssel. Az "On My Way to You" furcsa hangulata nem fogott meg, ellenben egy rettentően erős groove-ot kapunk a "Time Zone Groove"-ban, a dal címe kötelez. A "Wudu Mudu" egy különleges dal, számomra Richard Bona ihletésének és Wayman Tisdale világának találkozásaként tudnám definiálni, de talán nem is ez a legfontosabb, hanem, hogy egy nagyon kellemes hangulata van, amit egy funkyval ráznak fel a kiváló zenészek (Shakin the Night a Way), végezetül pedig a "New Morning"-gal záruló lemez pozitív energiái nem csak egy reménybeli szebb nap vízióját juttatják eszembe, hanem a híres párizsi jazzklubot is.
Összegezve, ismét megismerhettük Gábor sokszínű világát 11 dal erejéig, és remélem a folytatásban is hasonlóan magas színvonalú zenéket hallhatunk tőle és más művészektől is, ebben a stílusban. Ugyanakkor személyes véleményem, hogy a smooth jazz-es irány jobban tetszik a fusion-ös dalokhoz képest, azonban mégis van mindkettőnek helye, egy anyagon belül.
A lényeg viszont szerencsére stílustól független: Slap the Bass!
