Birta Miki: Generation X 2020. január 14., Salvai Ádám
Birta Miki – Generation X (Szerzői kiadás)
Korábban hallottam már Birta Miki nevét, de még nem volt lehetőségem sem élőben, sem felvételről meghallgatni. Most kézhez kaptam a legújabb lemezét, ami a „Generation X” címet viseli. Különleges érdekesség számomra, hogy hasonlóan hozzám, egy balkezes gitárost tisztelhetünk a zenekarvezető személyében.
A belső borítónak hála néhány plusz információval is el vagyunk látva. A dobokon Szendőfi Pétert hallhatjuk, míg basszusgitáron és nagybőgőn Fonay Tibor működik közre. A dalok nem csak Birta Miki életének, hanem az egész generációjának eseményeit mutatja be. Elmondása szerint a generációra jellemző, hogy nagyon észre sem veszik őket. és nyomtalanul tűnnek el. Ebben az időszakban az emberiség nagy változásokon esik át, és mindenkinek szüksége van valami biztos alapra. Úgy véli, fontos felismernünk, hogy az életünk csak egy részlete a teljes képnek. Ezt az albumot Istennek ajánlja és reméli, hogy közelebb hozza hozzá a mindenkori hallgatót.
Az első kompozíció, a „Tuesday” egy nagyon jó hangulatú gitártémával kezdődik. Nem gyakran hallgatok ilyen típusú fusion zenét, de most kifejezetten jól esett. Ízléses és mindenből pont annyi van, amennyi kell is.
Ezt követi a „Disturbed”, kicsit lágyabb és kellemesebb atmoszférával. Nagyon érződik számomra az összhang a zenészek és az egyensúly a hangszerek között. A gitárszólót itt kiemelném, szépen építkezik a szellősebb dallamoktól a végén már a virtuóz frázisokból is kapunk egy adagot.
A harmadik dal a sorban a „Dawn”, amiben eleinte csak a gitárt hallhatjuk. Később csatlakozik a többi hangszer, majd a végén szintén a gitár marad egyedül.
Egy némileg rövidebb, groove-os dal, a “Black Sco” a következő, amit egy átszellemültebb hangvételű szerzemény követ, mely a „Jesus” címet viseli. Szintén csak a gitárt hallhatjuk, de ezúttal végig egyedül is marad. Emiatt is érződhet meghittebbnek a hangulata.
A könnyedebb lélegzetvételű „Trix” az album elején átélt érzéseket hozza vissza. Itt már találkozhatunk gyors, technikás basszus futamokkal is, amik teljesen beleillenek a zenei összképbe.
A folytatásban egy rockosabb vonalon mozgó szerzemény, a „Lie” hangzik el. A torzított hangszínek mögött virtuóz témákkal, frázisokkal jelentkeznek a zenészek. Az eddig jellemző atmoszférából egyértelműen kilépnek itt.
Nem túl sokáig, mivel a nyolcadik dalnál (a címe “Mazsi”) már a korábban ismert világba térünk vissza. Itt is végig egyedül marad a gitár, mint ahogy egy korábbi dalnál már megtörtént.
A zenésztársak visszatérnek a “Nothing”-nál és egy nagyon kellemes szerzeményt produkálnak. Ebben a dalban is hallhatunk egy kiváló gitárszólót.
Az utolsó előtti a sorban a „Why”, egy lassabb, de groove-os lüktetésű dal. Itt Szendőfi Péter jelentkezik egy dobszólóval.
Befejezésként még elhangzik a „Farewell”, hangulatában, minden értelemben jó zárása ennek a lemeznek.
A hasonló stílusú dalokkal, albumokkal időnként azért találom meg nehezen az összhangot, mert az improvizációk az én szememben sokszor értéküket vesztik azzal, hogy a zenészek (és sajnos sok esetben a gitárosok) hajlamosak átesni a ló túloldalára. Itt viszont szó sincs ilyesmiről, a szerzemények ízlésesek. Egy hangzásvilágot képviselnek, mégis sokszínűek és tartalmasak. Több jól felépített, remek szóló és futam is található a lemezen.
