Martin Lechner & Band - Live in Bern - Landhaus Leibefeld (2024. november 16.)
Jazzhez méltó, pazar környezetben találkoztam személyesen azzal a svájci énekessel és zenekarával, akit tavasszal méltattam a jazzma.hu hasábjain megjelent cikkemben. A három részből álló koncert roppant változatos és igényes repertoárt hozott számunkra.
Eme zenei esten a még 2012-ben Swiss Jazz Awards-ra jelölt Martin Lechner & Band meghívására vettem részt családommal Bern egyik előkelő éttermében.
A stúdió minőségben felcsendülő dallamok, az elegáns koncert és rendezvényterem, valamint a hozzá szervírozott kulináris fantázia egy varázslatos estével ajándékozták meg a jazz és a gasztronómia szerelmeseit!
Martin Lechner a maga lazán elegáns charm-jával, tiszta és keserédesen meleg hangjával méltán kaphatná a svájci Jamie Cullum nevet. Ám ő ennél sokkal több: önazonos művészként (festőművész is) azonnal képes hidat teremteni nemcsak a zenekar és a közönség, hanem a jazz és bármilyen műfaj között. Az együttes minden tagja elkötelezett abban, hogy a saját kompozícióik, és a közismert és szeretett standardek mellett pop dalokat is újragondoljanak. Ezekben pedig tökéletesen hozzák a jazz aranyszabályait!
Az előételek és italok után megérkezik a zenekar, a közönség már tapssal üdvözli a még csak a hangszereiket megragadó zenészeket.
Maga a kezdés is telitalálat! Ha esetleg lenne ezen az estén olyan, aki nem szeretné a jazzt, ennek a kedves swingnek, a „Lullaby of Birdland” világán keresztül azonnal egy vérbeli jazzklub hangulatába kerül.
A zenekar egész este gyönyörűen tartja a hierarchikus szólósorrendet, a pontos tempót. Lányom meg is jegyezte: minden svájci óraműpontossággal történik itt, amihez ugyanakkor Martin lezser stílusa méltó oldószer.
Dave Feusi tenorszaxofon sound-ja végtelenül kellemes, Roland Köppel stílusos zongorafutamokkal kápráztat el bennünket, Andy Schnyder precíz dobjátéka, és Patrick Sommer szenzitív bőgő dallamai lélekemelőek. Zenészeink ilyen mértékű összhangja tökéletes bázisa mindegyik dalnak.
A „Seven Second” című kompozícióval folytatják, tisztán és fesztelenül lubickolnak ebben a Neneh Cherry-Youssou N’Dour által híressé vált dalban. A dal befejezés parádés: balladai lelassulás érkezik, bőgő vonószólóval megspékelve.
Következik a „That's All” standard, amelynek a 6/8-os és 4/4-es ritmusváltásos szerkezete remek tisztelgés a jazz klasszikusai előtt, bravúros zongora- és bőgőszólót hallunk, a téma visszatérés a bőgő-ének duója pedig hatalmas jazz intellektusra vall!
Juan Tizol szerzeménye, a „Caravan” balladai feldolgozása szólal meg. A bőgő vonóval kezd, a dob, a zongora és a szaxofon egy pszichedelikus kezdéssel kapaszkodik össze! Misztikus feldolgozás, a forró szaharai melegtől elpilledt karavánt kísérjük útján. Varázslatosan keleties szaxofonszólót kapunk, a zongora improvizációja drámaian megdöbbentő. A nóta végén a kihalkulás pedig élményszámba menő: nem marad más a koncertteremben, mint a ballagó karaván által felvert, aranyló szaharai homok! Bravó!
Meglepő fordulattal, csettintéssel kezdenek a szünet előtti nótában, ez adja a dal alapvázát. Prince szerzeménye, a „Kiss” csendül fel. Na, de hogyan? Ismét remekelnek, az eredeti szerző is büszke lenne: embertelenül tökéletes swing lüktetésben nyer új értelmet, dögös blues-zal megspékelve. Ki kell emelnem Martin énekének tökéletes frazírját!
A zenei szünetben a kulináris hangulatot a nemzetközileg is elismert főfogások emelik, díjnyertes francia és olasz borok társaságában.
Az intermezzo után saját kompozíció, a „Blackbird” következik, Martin eszméletlenül jól swingel, lazán behúz bennünket az 1950-es évek jazzhangulatába, makulátlan modulációval zár a nóta.
Egy szép ugrással termünk a swing világból a groove-os jazz rendszerbe a „Magpies” dal segítségével, a hanyag elegancia mögött pregnáns pontosság jellemzi ennek a nótának a hangulatát. A szaxofonszóló alatt érezni, hogy ebben a feszes dalban mennyi lendület van, a zongora improvizáció energikus, felfelé ívelő.
Újabb váltás, az „Ordinary Pain” érkezik. Hihetetlen hallani élőben ezt a Steve Wonder dalt. Blues-os felhangokkal megtűzdelt, up tempo swing lüktetésbe ágyazott karizmatikus tisztelgést Miles Davis fenséges hangulata előtt.
A következő szerzemény a kedvencem: „I'm Still Standing” Elton Jones-tól. Ez a dal egy gyönyörű balladában született újra, nem versenyre kelve az eredetivel, hanem megmutatva az újragondolók zenei érzékenységét és nagyságát! Martin rekedtes, meleg hangja tökéletesen illeszkedik ehhez a számhoz! Teljesen hatalmába kerít bennünket a kompozíció.
Az újabb szünetben szervírozzák a desszerteket.
A közönség hangulata jócskán a tetőfokán van, ezért zenészeink egy igazi jazzklub hangulatú dallal nyitnak, aminek a végére a közönség is „visszatér" a jazz koncertre: azaz befejezi a beszélgetést. Amy Winehouse számát, a „Valerie” -t kellemes swingben adják elő. A közönséget egyébként dicséret illeti: minden szólókört maguktól (!) tapssal jutalmaznak az egész koncert alatt. (Voltam már nem egy jazzrendezvényen, ahol noszogatni kellett a nagyérdeműt...)
A folytatásban is a swingé a szerep. A „Georgie Porgie” Toto kompozícióban a dobos álomszép simulékonysággal hozza a 2-4-eket. Az énekhang és a szaxofon egymást kiegészítve adja elő a témát, a zongoraszólóban szép out-okat hallunk, majd a dal végén ritmikus taps szólóra bírják a közönséget is.
A „Little Girl” című saját dallal mozdulunk tovább. Ééés igen! Jól gondoltam a lemezelemzésemkor! Martin leányának születésére írt csodálatos balladája következik, ami a végén erős meglepetést tartogat! Mennyi szépség, túlcsordul az ember lelke, a szöveg és a dallamvezetés látható meghatottságot hoz a közönség körébe. S amikor a végén remek dobvezetéssel latinba váltanak: sziporkázó életöröm robban fel a koncertteremben!
Záródalként Michael Jackson „The Way You Make Me Feel” című szerzeménye érkezik. Hihetetlenül szép groove menetet hallunk! Feszes, pattan, lüktet és dobban! Rátercel a zongora a szaxofonra, majd a szaxofon kiválik egy hatalmas, merészívű szólóval.
A zenekar meghajlása után Martin magára hagyja a fiúkat, így a végén örömzenét kaptunk, immár kötetlenül zenélnek, felelgetnek egymásnak.
Ki sem kellett faggatnom Martin-t magától mesélte el, hogy kb. 12 éve kezdett énekelni, eleinte csak a saját élvezetére – frissen, szerényen, és minden színleléstől mentesen. Soha életében nem vett énekleckét, ő is egyszerűen énekelni született. Füstös tónusai, kifogástalan időzítése és tiszta hangja egyszerűen magától értetődő. Zenésztársai magasan kvalifikált, a svájci jazz szcéna kiemelkedő zenészei.
Végezetül meg kell, hogy hajoljak a koncertnek helyszínt biztosító Landhaus Liebefeld tulajdonosnője, Jacqueline Wander előtt, aki ezt a nem mindennapi kulturális programot megálmodta és létrehozta. Ilyen tökéletes ízléssel kombinálni a jazzt és a konyhaművészetet: elegáns lélekre vall! Tovább méltatnám az itt munkálkodókat, az ételsor összeállítása, elkészítése, azok felvonultatása, a szervírozó pincérek szakértelme kifogástalan.
De ezt majd egyszer egy másik újságban, és egy másik cikkben írom meg.
