Kikkel beszéltem? – 63. rész: Branford Marsalis (2005 szeptember phoner + október Budapest facet to face)

Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!

Hűha, ezt meg majdnem kifelejtettem..

Habár az előző évi Bobby McFerrin eset (nem ment fel a V.I.P. vendégekhez „pofavizitre”…) után azt hittük, hogy a MATÁV (időközben átnevezték őket Magyar Telekom-ra!) nem kér többet tőlünk a szimfonikus zenekarukhoz amerikai sztárvendéget, 2005 tavaszán azonban mégis jelezték felénk, hogy valaki olyant hozzunk, aki a komolyzene rajongóknak is ínyenc falat legyen. (Miért Bobby McFerrin nem volt az?) Nekem egyből beugrott kedvenc jazz szaxofonosom, Branford Marsalis neve, aki az 1980-as és ’90-es években is készített egy-egy komolyzenei lemezt. A MATÁV-osok oda voltak a gyönyörűségtől.

Erre az „occasion”-re tehát kedvenc szaxofonosomat, Branford Marsalis-t vettem rá. (Branford személyesen ismert, hisz 1998. július 7-én a Kempinski Szálló lobbyjában „face to face” interjút készítettem vele Szűts Laci barátom közbenjárásának köszönhetően, másnapi Dokk koncertje előtt!)

Branford menedzsernője, Kathrine McVicker mondta, hogy október eleje lenne a jó, hisz előtte európai turnén van a kvartettjével. Mondtam, rendben van. Jöhet a szerződés. Nem szaroztak, 1 napon belül jött a szerződés faxon a lakásunkra.

A MATÁV-osok azt kérték, hogy az akkor megnyílt MÜPA legyen a rendezvény helyszíne.

Itt jön egy kis kitérő, hogy megértsék milyen szar alakok vannak a magyar zenei életben.

Egykori titkárnőm -aki akkor már a főosztályvezető előszobájában ült- rémülten mondta nekem, hogy a MÜPÁban brain stroming-ot tartottak (erről a Bartók Rádióból átment barátnője tájékoztatta!), ahol felszólalt az akkori jazzreferens (későbbi bukott pártvezér…), hogy nem jó ötlet Branford Marsalis-t felléptetni. (Tisztán előttem van a kép, hogy 1993 őszén –mikor épp örökre ki voltam tiltva a Magyar Rádióból- külsősként írogattam a Magyar Hírlap kulturális rovatába. Első alkalommal Mészáros Tamás rovatvezető levitt bemutatni a szerkesztőség tagjainak, és amikor odaértünk egy fiatalemberhez, az felállt, meghajolt és azt mondta, nagy tisztelője vagyok. Akkor még nem sejtettem, hogy ezzel az illetővel 12 év múlva a fent vázolt körülmények között fogok újra kapcsolatba kerülni.) A MÜPA olyan brutális pénzt kért az 1 napos bérlésért, hogy más biztos elhajtotta volna őket. Mi viszont aláírtuk a szerződést, mert mindenképpen meg akartuk rendezni a koncertet.

Ezután megkötöttük a szerződést Branford menedzsmentjével.

Aztán 2005. szeptember 13-án a 24. stúdióból Pocsai Krisztával felhívtuk Branford Marsalis-t.

Telefoncsöngés!

MR: Hello!

BM: Hello!

MR: I’m Robert Maloschik from the Hungarian Radio.

BM: How are you?

MR: Thank you, fine. And you Branford?)

BM: I’m also, thank you.

MR: OK! Let me introduce to you my collegue Christina who would be the presenter of your classical show here in Budapest on October 5th.

PK: Hello. Nice to talk to you.

BM: Hello Christina.

PK: If we know well you are working in a studio right now. So thank you for your understanding and that we can make a little conversation with you about the concert here in Budapest in the Palace of Arts on the 5th of October.

BM: My pleasure.

PK: When did you decide to build a parallel carrier with jazz? I mean when did you start your classical carrier?

BM: It didn’t. I still not know if...I think if it is a classical carrier. I had an opportunity to play with a very successful orchestra in New York City the Orpheus Chamber Orchestra. They were thinking more in line a sort of jazz in classical collaboration because they have done one with a jazz pianist named Herbie Hancock. And it did very well for them. But as I told about it I wanted to do something which is more challanging for me. So I said that I’d really like to start to play classical music. This was in 1998. And they agreed. So then I had to start practicing very differently that I’d practied to before. So 1998 was the start.

PK: We did listen to both of your classical recordings „Romances for Saxophone” and the latest one „Creation”. Why did you choose mainly French composers’ pieces in your repertoire?

BM: The French composers were the first to write for the saxophone. And to this day they are the ones to write with exceptions of few Russian composers. And a lot of contemporary pieces many of them that I don’t really I’m not a big fan I don’t like. It was actually very easy because when you decide you wanna start playing anything in the classical saxophone repertoire the majority of composers the French. And that’s why it was not very difficult.

PK: In the concert you will play one English composer’s piece a Vaughan Williams tune. Why did you choose him?

BM: I’m a fan of pieces that embrace a melodic line. And I was listening to an oboe player from the Berlin Philharmonic his name is ... of course now I can’t remember his name... I will remember in a second... I can hear him playing... wait this is important so I have to remember his name... I can’t believe it I can’t remember his name... OK, the brain is working I’m getting there... his name is Albrecht Meyer. I was listening to a record by... Actually it’s started a friend of mine... now I remember the whole story. A friend of mine who’s a saxophone player we were talking about music and I said that I was really not a fan of a lot of contemporary saxophone pieces because they didn’t seem very melodic just very technical. And my friend said you should listen to Strauss’ Oboe concerto. It’s really great. So looked on the website to find Strauss’ Oboe concerto and found the CD by Albrecht Meyer who’s the principal oboeist with the Berlin Philharmonic. And the first piece on the CD is the Vaughan Williams Oboe concerto. And I’ve just fell in love with it. I thought it’s the most beautiful piece I’ve ever heard. So I had to transpose to B flat. I used to play all the time to practice along with it. Not ever really respecting to play it. And the opportunity came when we were discussing repertoire and they said we wanted to play another piece and I said the Williams. And they said what about this piece. And the artistic director of the orchestra said that’s fine and I look forward to it because this was my first time actually playing it.)

PK: On the concert the Jacques Ibert and the Debussy pieces you gonna play on alto saxophone.

BM: Right.

PK: And the Mahler and Vaughan Williams pieces on soprano saxophone.

BM: Right.

PK: How did you choose the instruments? It was written to soprano and alto saxophone or...?)

BM: No, the Mahler piece and the Vaughan Williams piece was written for oboe. And the soprano saxophone is the closest thing to an oboe. The soprano saxophone and the oboe is very similar. It was a very easy decision. The Mahler was tricky because I have versions of the piece sung by sopranos and I have versions sung by tenors. And I loved both of them. So basically I had hire a piano player and then played the pieces together. I played once on soprano and once on tenor. And I think it’s a very difficult to make the tenor sound. Very difficult for me to make the tenor sound I wanted to sound. So it was an easy decision to choose soprano.

PK: If we know well this will be the third time for you here in Budapest...

BM: Yes.

PK: ... but the first time as a classical musician.)

BM: Yes.

PK: With what feelings are you waiting for this concert?

BM: Well, I don’t really view myself as a classical musician. I view myself as a musician. And I am lucky enough and very very fortunate to have opportunities to play different types of music to challange myself. I don’t like to playing poorly in front of people but I’m not afraid to make mistakes. So it really gives me an advantage. Everywhere I play symphonic music the joke is... it’s a gambling joke when you say playing with house money. When I’m here I’m playing with house money because people know me as a jazz musician or people don’t know me at all. They can’t to be very cynical about me playing the music. And they don’t think that I would play particularly well. So if I play it half well they’d be so surprised to hear it. So I called that to playing with house money. Because it would never be as bad as some people might expected to be. It might not good as I’d wanted to be.

PK: Of course we heard about your hometown’s disaster.

BM: Yes.

PK: And we know that you have taken a very active role as the honorary chairman of the Habitat for Humanity’s Relief efforts in New Orleans and you have also established the Hurricane Katrina Musicians Relief Fund. Can you tell us a few words about these works of yours?

BM: It’s something I just have to be done. Because the way I was a brother. The hard part is the contemporary society. Because of the glut of information. Even ten years ago maybe not ten but twenty years ago if there was a catastrophy the news would be very slow in reaching the world. Because of the inability to transmit data but now because of internet based technology visual images can go around the world in seconds. So it’s a fine line between actually try to do things to help and getting heart in a situation when you are a spokesman for the media. Or when I went to Houston to the Astrodome where lot of the evacuaties had been held in different cities of Texas. And one of the local Texas policemen when Harry Connick and I went play to the people and talked to the people he said something very kind that I felt very proud of. He said it’s really nice to see two people come in and actually talk to the people as opposed to talking to the media about the people. And I think that’s the very fine line. So a lot of my efforts would not be on public record because you can... it’s easy to find yourself in a situation when you are a spokesman and you not really doing anything. And I’m more focused on doing things.

PK: Can I ask you what are you working now in the studio? Or is it a secret?

BM: No, it’s not a secret. I have my own record label. One of the projects we’re working on is working with some of the jazz musicians who are less known. Who are 60 years old and older. And putting them in groups with musicians who are not older then about 35. And letting them make records together. And one of the first records we did was with a drummer who’s probably more known then the second guy. He’s Jimmy Cobb. He was the drummer with Miles Davis in the ’60s when he made the record „Kind of Blue” and „Porgy and Bess” and all these great records. The other gentleman is Michael Carvin. He’s played with Dizzy Gillespie, Jackie McLean and all the great jazz musicians. Well-known jazz musicians but he’s not well-known. But very well-respected in the jazz community. We finished Jimmy Cobb’s record two weeks ago and finishing Michael’s record today. And they would be released sometime next year.

PK: OK. Thank you for the interview and best wishes for you. And we are waiting for you here in Budapest.

BM: Thank you for your questions. I appriciated.

PK: OK. Thank you very much once again.

BM: Take care Christina.

MR: Thank you.

BM: My pleasure. Thank you. I see you soon.

MR: Bye-bye.

PK: Bye-bye.

BM: Bye.

Kicsit ráhajtottam, így 112 média megjelenés volt!

Aztán október elején megjött Branford Marsalis. A repülőúttól fáradtan vittük a Royal Szállóba, amit akkor épp Hotel Corinthia-nak neveztek. Nemcsak a két szaxofonját, hanem egy golf felszerelést is hozott magával. Gabi megpróbálkozott a golftáskával, de nem bírta. Ezen nevetett Branford, majd mondta mi inkább a szaxofonjait vigyük. Kérte, hogy másnap délelőttre foglaljunk neki pályát!

Délután pedig vittük a Páva utcai MATÁV Zeneházba próbára. Én bemutattam Branford-ot a zenekar karmesterének, Ligeti Andrásnak, ő pedig bemutatta az amerikai vendégművészt a zenekarnak.

A próba alatt bejött a próbaterembe Götz Nándor tanár úr és két tanítványa, Soso Lakatos Sándor (az általam „gyerekekből” alakított The Next Generation egyik szaxofonosa) és Bakó István (aki később a Group ’N’ Swing szaxofonosa lett). Illedelmesen leültek a sarokba, majd miután Branford Marsalis az altszaxofonját a tőlük nem messze lévő asztalra tette és a szopránszaxofonnal ment tovább próbálni, akkor Soso odajött hozzám és megkérdezte: Robi bácsi, kézbe vehetem a szaxofont? Mert a Branford a kedvenc szaxofonosom. Mondtam, hogy igen. Soso azóta is emlegeti, hogy az milyen nagy élmény volt számára.

A próba után Branford-nak bemutattam Soso-t (akkor és azóta is Szoszókának hívom!), mondván az egyik nagy reményekre jogosító tehetség.

Próba után visszavittük Branford Marsalis-t a Corinthia-ba (Royal Szálló, you know!), és Gabi hazament én meg ott maradtam, mert Branford beszélgetni akart velem. Kérdezgette, hogy milyen jazzműsorokat csinálok a Magyar Rádióban? Mondtam neki, ma este lesz a Jazzlista, amiben ő is szerepel egy felvétellel. Itt tartottunk a „conversation”-ben, mikor a lobby bárzongoristája, Farkas Károly elkezdte játszani a „Gloomy Sumday”-t. Branford egyből odament hozzá, és beszélgetni kezdett vele. Aztán megéhezett, de az étterem már zárva volt. Erre Branford kérdezte, van-e Pesten olyan jazzklub, ahol vacsorázni is lehet? Mondtam, hogy menjen a Columbus hajóra, mert ott ehet és közben jó jazzt hallgathat. Kérte, menjek vele, de mondtam neki, hogy nagyon fáradt vagyok, és még be kell mennem egy rádióba, ahol éjfélig tart a műsor, és csak Branford Marsalis lemezeket viszek magammal. Haza kell ugranom még a lemezekért. Felírta a mobilszámomat, hogy majd felhív. Kiderült, hogy a bárzongoristával ment, és nem akarták beengedni őket, mondván teltház van. Felhívott, mire „fucking nervous” lettem a történettől, mondtam adja oda a telefonját az ajtónállónak. Leüvöltöttem a kissé megszeppent hölgy fejét, hogy ne szórakozzon, mert ő egy amerikai világsztár. Erre beengedték őket, és az éttermi rész túlsó részén adtak nekik egy kétszemélyes kis asztalt. Szakcsi Robiék –mert ők játszottak- nem ismerték fel ÍBranford-ot, csak az azóta már tragikus körülmények között elhunyt dobosuk, Mohay András. A szünetben odamentek hozzájuk és megkérdezték, nem lenne-e kedve beszállni hozzájuk. És mivel „véletlenül” Branford-nál volt a szopránszaxofonja, így beszállt.

Aztán másnap délelőtt a megbeszéltek szerint elmentünk Gabival, hogy elvigyük a Fehér útra golfozni, de Branford nem volt a szállodában. Kiderült, hogy felment a bárzongorista Gellért hegyi lakására, hogy megnézze fantasztikus kottagyűjteményét…

Délután volt a beálló próba a Müpában és felvetettem Branford-nak, hogy ha vége van a klasszikus résznek, akkor játsszon egy jazz ráadást, mondjuk a „Gloomy Sunday”-t. Tetszett neki az ötlet. Megkérdezte a zenekar bőgőseit, hogy ki játszana vele egy jazz duót ráadásként. Ekkor az egyik bőgős jelentkezett, hogy ő szívesen, mert ő régebben csinált már ilyent. Így elpróbálták a „Gloomy Sunday”-t.

Este Gabi kért a 44 (jól látják, negyvennégy!) hostess-ből egyet, aki leült volna a fölszinten és odaadta volna a vendégeknek tiszteletjegyeket. Ők nem erre valók közölte a főnökük Gabival. Amikor ezt megtudtam, éktelen haragra gerjedtem, odamentem a hölgyhöz és nem mondom meg, hogy miket üvöltöztem neki, mert az nem bírná a nyomdafestéket, sőt, a klaviatura is elpirulna tőle….

S mivel a MATÁV meghívottjai közül két jegyet a kezdésig nem vettek át, így Gabi kint maradt az előtérben, engem meg beküldött a nézőtérre, nehogy balhézzak megint.

Ezek után mikor megjött a Matáv által meghívott újságíró és felesége, Gabi is szeretett volna bejönni a hangversenyterembe, de az általunk fizetett személyzet nem engedte be, mert klasszikus koncerten csak tételszünetben lehet bemenni.

A koncertnek egyébként óriási sikere volt. Különösen a ráadás számnak… (Sajnos, pont arról nincs képünk, mert a MATÁV fotósa, azt nem örökítette meg...)

Amikor mentünk hazafelé velünk szembe jött a helyszín igazgatóhelyettese, akit nem túl halkan elhordtam mindenféle szemétnek a viselkedésük miatt. A pali teljesen lemerevedett, mert megdöbbentette, hogy milyen hangnemben üvöltözök vele, miközben én csak 165 centis vagyok, ő meg 190 centi magas.

Aztán megjelent a cikk az Élet és Irodalomban, amiben az elkéső újságíró jól leszarozta a koncertet.

Sebaj, a lényeg, hogy Branford Marsalis jól érezte magát 2 napig Budapesten! Ráadásul aláírta az addig megjelent 13 albumát és CD-jét is nekem. (Azt már csak zárójelben írom le, azóta bármikor jön Budapestre koncertezni a Branford Marsalis Quartet mindig ad 2 tiszteletjegyet a Szász Gabriella-Maloschik Róbert házaspár részére!)