Exkluzív interjú lapunk külföldi tudósítójával, Dr. Szabó Csabával

Mivel 2024-ben nem küldött Svájcból beszámolót, gondoltam megkérdezem tőle, mi ennek az oka? Alább olvashatják válaszait!

Robi: Az idén nem voltál aktív a www.jazzma.hu külföldi tudósítójaként. Elárulnád, mi mindennel foglalkoztál eddig 2024-ben?

Csaba: Szia Robi, mint tudod, csak amolyan önkéntesként csinálom ezt a tudósítást, és vannak olyan időszakok, amikor kevesebb időm van koncerttudósításokat írni, vagy zenészinterjúkat készíteni. A Fribourgi Egyetemen, ahol dolgozom, kineveztek egy afféle mega-intézet vezetőjének, az eddigi gyógyszertani intézet vezetésén túl, és ezzel hirtelen rám szakadt egy csomó adminisztráció. Emellett a kísérleteink is nagyon beindultak, és egy nagyon érdekes új témán dolgoztunk, mindent beleadva. Remélem, az év vége előtt megjelenik belőle egy nagyon érdekes új cikk. A felfedezés lényege, hogy az emberi sejtek termelnek ciánt, amiről eddig mindenki azt gondolta, hogy csak mérgező hatásai vannak, és emberi sejtek nem tudják termelni. Nagyon alacsony mennyiségben a ciánnak szabályozó szerepe van a sejtjeinkben. Én egész tudományos munkám során ilyen, elméletileg mérgezőnek kikiáltott gázokat tanulmányoztam, kezdve a nitrogén-monoxiddal, aztán pedig a kénhidrogénnel. Ezekről is azt hitték először, hogy emberi sejtek nem termelhetnek ilyeneket, és nem használhatják fel jelátvitelre. Aztán kiderült, kiderítettük, hogy mégis. És ezek a felfedezések sokféle új gyógyszeres kezeléshez adnak tudományos alapot.

Robi: Ez nagyon szép, de azt azért nem hiszem el, hogy nem jártál koncertekre ebben az évben.

Csaba: Ezt nem is mondtam. Csak éppen nem volt energiám megírni őket. De ha gondolod, most betehetsz a riportba néhány képet; voltak nagyon, de nagyon jó koncertek, amiket volt szerencsém megnézni. Például nagyon jó volt az idei berni jazzfesztivál a Marian's Jazzroom-ban; Billy Cobham elhozta a legjobb zenekarát Gary Husband-del a billentyűsökön.

Aztán a Monty Alexander Trió is remek volt.

És az Akiko Tsuruga-Joe Magnarelli zenekar is.

A Muri-ban lévő Pflegidach nevű helyen láttam a Benjamin Koppel Band-et Kevin Hays-szel és Antonio Sanchez-zel.

Lausanne-ban egy őrült francia jazz-funk zenekart néztem meg egy Milennium nevű, nagyon puccos új klubban; a zenekar neve NoJazz, és érdemes belehallgatni, aki nem ismeri.

Lausanne-ban a Chorus klubban viszont tragikus okból elmaradt a Sylvain Luc-kal tervezett program (szegény Sylvain hirtelen meghalt, 58 évesen, szívinfarktusban), és helyette a klub mentora, Daniel Humair dobott össze egy újabb programot; ebben egy Humair-Louis Sclavis zenekart néztem meg.

Baselben Jordi Rossy dobos újra összehívott egy régebbi formációját, Chris Cheek-kel szaxofonon és Steve Cardenas-szal gitáron; ez is remek koncert volt.

Lausanne-ban nyílt most egy új jazzklub, a Jumeaux, ahol a nyitókoncerten a Snarky Puppy két alapembere, Michael League és Bill Laurance adott egy remek duókoncertet.

Aztán júniusban, vagy júliusban volt Baselben a BirdsEye klub 30 éves jubileumi koncertje, ahol Ann Malcolm zenekarát láttam, amelyben a "mi" Juhász Mártonunk dobolt.

Szóval volt azért koncertprogram az elmúlt évben is, csak nem írtam meg a JazzMa-ba.

Robi: Immár hat éve vagy Svájcban. Ez alatt jól megismerhetted az ottani jazzéletet. Mik a főbb benyomásaid, mondjuk Amerikához képest? Milyen a jazzklub-választék?

Csaba: Amerikában egy-egy államban nagyjából csak egy nagyvárosban van egy-egy komoly jazzklub; sok állam esetében még annyi sincs. New York persze más, ugye az a jazz fővárosa, olyan jazzélet sehol máshol nem volt, és nem is lesz. De az alig 9 milliós Svájc azért kitesz magáért: minden nagyobb városban, sőt sokszor még kisebbekben is vannak jazzklubok, rendszeres programokkal. Ezekben a klubokban részben svájci zenészek játszanak, részben európaiak, részben amerikai, nemzetközi sztárok. Ott van például Bernben a Marians Jazzroom, de Bernben van a BeJazz klub is, és a Bierhüberli, és más kisebb klubok is. Baselben ott van a BirdsEye, de van más klub is, például az Atlantis és vannak kisebbek is. Lausanne-ban is vannak klubok, a Chorus a legjobb szerintem, de nemrég nyílt Lausanne-ban egy modernebb, és inkább a fiatalokat megcélzó klub, a Jumeaux. Genfben van az AMR klub, de ott is van több kisebb klub is. Zürichben a Moods talán a legjobb jazz-klub. Az én városomban, Fribourg-ban a Spirale nevű klub van: ott csak olyan 10 jazzkoncert van egy évben. De néha egészen kis helyeken is nagyon komoly koncertek vannak, kis klubokban, például egy Muri nevű kis városkában, ahol egy nagy nyugdíjasotthon padlásán szerveznek koncerteket, sokszor nagynevű amerikai zenészek is játszanak itt. Az amerikai klubokhoz képest szerintem figyelmesebb és csendesebb a közönség: minden olyan svájcias szervezettséggel zajlik, ami egyrészt garantálja a minőséget, de sokszor egy kicsit sterilebb, visszafogottabb a koncertek hangulata.

Robi: Fesztiválok?

Csaba: Azok is vannak, leginkább nyáron, amikor a klubok szünetelnek. Svájcról mindenkinek az úgynevezett "Montreux Jazz Festival" jut az eszébe, de ahogy Claude Nobs már nincs velünk, úgy a jazz is már csak nyomokban van jelen a fesztiválon. Tavaly még volt egy Pat Metheny és Marcus Miller dupla koncert az egyik nagy színpadon, de idén már semmi olyat nem láttam, amire érdemes lett volna lemenni. Pedig csak fél órára lakunk Montreux-től. Egy ideig még voltak színvonalasabb nem-jazz programok a fesztiválon, tavaly például játszott Seal; idén Sting... de ezeket is egyre inkább kiszorítja a kommersz popzene. Viszont vannak más fesztiválok, ahol a jazz továbbra is programon van, például Langnau, amely egy kis falu az Emmental völgyében. Az ottani fesztivál csak egy hétig tart, de ott csak jazz van, és remek zenészek lépnek fel, John Scofield gyakori vendég, idén Dave Holland-del duóban játszott. A történethez tartozik, hogy a langnaui szervező, Walter Schmocker, valamikor bőgősként benne volt a nemzetközi zenei életben; Hal Crooks, George Adams, Joanne Brackeen és Scofield is zenésztársai voltak. Aztán hazatelepült, és borászkodásra adta a fejét, emellett évente megszervezi ezt a fesztivált. Van ilyen.

Robi: Kik a svájci jazzélet legnagyobb alakjai?

Csaba: Talán az ismertebbek Franco Ambrosetti, akiről az emberek azt gondolják, hogy olasz, és Daniel Humair, akiről pedig azt, hogy francia. Aztán van már 50 éve az OM zenekar, Urs Leimgruberrel, Christy Dorannal, és a nemrég hunyt el Fredy Studer, helyette most Gerry Hemingway dobol. Aztán nagyon fontos svájci zenész Irène Schweizer zongorista, aki ugyancsak nemrég hunyt el. Vinz Vonlanthen gitáros is tavaly halt meg. Erik Truffaz is ismert név: őt megint csak majdnem mindenki franciának hiszi, pedig teljesen svájci. Sylvie Courvoisier zongorista is svájci, de New Yorkban él férjével, Mark Feldman jazz-hegedűssel. Grégoire Maret szájharmonikást nemzetközileg jobban ismerik, mint itt Svájcban; itt alig-alig lép fel. Daniel Schnyder szaxofonosra is ugyanez vonatkozik. Joe Haider zongorista, már 80 éves, de még mindig aktív. Eredetileg osztrák, de fogjuk rá, hogy svájci, mert itt él már 50 éve. Itt él Nik Bärtsch zongorista is, aki már jó ideje afféle zen-jazzt játszik, és az ECM-en ad ki lemezeket. Colin Vallon zongorista is az ECM istálló tagja, sokszor láttam klubokban zenélni; nemsokára jön ki az új lemeze, már nagyon várom. Thierry Lang is egy kiváló svájci zongorista. Samuel Blaser harsonás is nagyon jó zenész, aki sokszor hoz nemzetközi zenekarokat Svájcba. Fritz Renold bigbandeket vezet, szaxofonozik, és a Jazzaar fesztivált csinálja már régóta. Svájcnak szerintem két remek jazz-vokálistája van, Andreas Schaerer és Bruno Amstad. Illetve, most már csak egy, mert sajnos Bruno is elment közülünk nemrég: hirtelen, és elég fiatalon. Ha a new age jazzt is számítjuk, akkor Svájc adu ásza Andreas Vollenweider hárfás. Néha fel-felbukkan nyugdíjából, és ad egy-egy teltházas koncertet valamelyik svájci nagy színházban; idén is ezt teszi. És valamilyen okból rengeteg jó svájci dobos van. Már említettem Humairt és Studert, de van nekik egy Pierre Favre-jük is, és itt van Fritz Hauser, Charly Antolini, Elmar Frey, Reto Weber...és Jojo Mayer!! Jojo pár éve költözött vissza Zürichbe New Yorkból. Ennek én nagyon örülök, mert nagyon szeretem a játékát: fergeteges dobos, minden stílusban egyedülálló, a technotól a fúziós zenéig. Jojo áll a Nerve zenekar mögött, amit mindenkinek ajánlok minimum egy kis belehallgatásra. Utoljára a berni Big Banddel láttam (Swiss Jazz Orchestra), ahol egy Buddy Rich programot nyomtak, és hogy! Pedig ez a stílus talán nem is Jojo igazi profilja. Emellett itt él Svájcban sok nemzetközileg jelentős zenész is. Vagy csak itt lakik, mint Billy Cobham, Christy Doran, John Wolf Brennan, Chico Freeman, vagy Björn Meyer, vagy sokszor itt is tanít valamelyik konziban, mint Gerry Hemingway, Jordi Rossy, Ralph Alessi, Wolfgang Muthspiel, Django Bates, Ann Malcolm, és mások. Illetve Gerry nemrég nyugdíjas lett, és már nem tanít. De azt mondja, esze ágában nincs visszamenni Amerikába.

Robi: Milyen magyar vonatkozásai vannak a svájci jazztérképnek?

Csaba: Elekes Tibor Baselben él és zenél: vele már csináltam interjút a JazzMa-nak. Spányi Emil pedig a Lausanne-i konzervatóriumban tanít: tudom, Robi, vele is kellene egy interjút csinálnom... Szegény Szandai Mátyás is nagyon ismert és elismert zenész volt, amíg hirtelen el nem távozott közülünk. Matyi tulajdonképpen Genf mellett a francia oldalon lakott, és mind a francia, mind a svájci jazz-életben fontos szerepet játszott. Baselben él Juhász Márton, aki többek között a nemrég alakult Basel Jazz Orchestra dobosaként játszik rendszeresen a BirdsEye klubban.

Ez a zenekar részben a baseli Jazzcampus és Focusyear "termése", ilyen "termék" ugye Márton is. Vele már készítettem interjút pár éve a JazzMa-nak.

Szakcsi Lakatos Robi is Svájcban járt konziba, bár az már nem mostanában volt. Mégis, amikor svájci zenészek meghallják, hogy magyar vagyok, sokszor emlegetik Robit, mégpedig nagy megbecsüléssel. Ez történt, amikor egyszer Jean-Paul Brodbeck-kel beszélgettem, majd nemrég Ann Malcolm is szóba hozta. Viszont magyar jazz-szólisták, vagy jazz-zenekarok nemigen lépnek fel Svájcban. Lakatos Robit egyszer láttam játszani; egy hegyvidéki síparadicsom elegáns szállodájában lépett fel, két remek svájci zenész kíséretében. Figyeltem tavaly, hogy hátha a Djabe idetalál, mivel ők egész Európát bejárták Steve Hackett-tel. De valahogy Svájc kimaradt.

Robi: Úgy általában, hogy érzed magad Svájcban?

Csaba: A munkámat magas szinten tudom végezni, mert jók az infrastrukturális és anyagi és személyi és mindenféle egyéb adottságok. Az egyetemen megbecsülnek, és összeraktam egy ütős, nagyon ügyes fiatalokból álló új kutatócsapatot, akikkel nagyon szeretek dolgozni.

Amúgy Svájcról és a magyarként itt élésről nagyjából egyetértek egy itt élő YouTube-os kommentelő véleményével, ami így szól: "20 évet éltem Floridában, és most négy éve, hogy Svájcban dolgozom van összehasonlítási alapom. Hát, nem minden arany, ami fénylik! Svájc nagyon szép, gyönyörűek a tájak. Nekem Luzern és környéke a kedvencem. Turistaként csodálatos, de az ember úgy érzi, hogy a zsebében állandóan ott van egy porszívó, ami szívja ki a pénzt. Nagyon drága minden. Nem sok embernek való Svájc. Szabály hátán még három szabály. A svájci emberek nem jó fejek! A legkisebb lazaság sincs bennük. Nehéz itt élni! Amúgy rengeteg csoda van itt, egy év alatt sem lehetne bejárni a sok gyönyörű helyet, csak pénz legyen rá."

Robi: Milyen új jazzlemezeket hallgatsz? Mit ajánlanál a JazzMa olvasóinak az új felhozatalból?

Csaba: Tudod, nekem a szívem egyik csücske még mindig az e.s.t. Habár Esbjörn már régóta nincs velünk, a másik két tag igen, és nemrég kiadtak egy e.s.t. 30 című lemezt, e.s.t. feldolgozásokból. Lehet, hogy lesz, aki azt mondja, lerágott csont, de nekem tetszik. A Rymden új lemeze is jó. Gerald Clayton Bells on Sand című albuma is nagyon tetszik. Szerintem az utolsó Bill Frisell lemez sem rossz, tele van izgalmas nagyzenekari feldolgozásokkal.

Robi: Te egyébként milyen formában hallgatsz zenét? LP, CD, esetleg streaming?

Csaba: Csakis CD-n, vagy LP-n. A streamingnek sem a formátumával, sem a minőségével nem tudok kibékülni. Tudom, van a Tidal, ahol CD-minőségben lehet streamingelt zenét hallgatni, de én még mindig szeretek egy lemezborítót megfogni, esetleg egy bakelitet feltenni, leülni a sztereó elé, rendesen meghallgatni, megfordítani a lemezt, ilyesmi. Esetenként a borítót aláíratni a zenészekkel egy-egy koncert után.

Robi: És amikor utazol?

Csaba: Az összes CD-m megvan mp3 formátumban a telefonomon, illetve még megvannak a régi iPodjaim is. Nyilván nem szól úgy, mint egy CD, de utazásnál meg kell elégedni ezzel.

Robi: Most éppen mi szól nálad?

Csaba: Utoljára Rick Margitza Hope CD-je ment. Rick, aki egyébként magyar származású, az egyik kedvenc szaxofonosom. Nagyon szépen játszik ezen a lemezen Joey Calderazzo és Steve Masakowski is.

Robi: Látsz valamilyen párhuzamot a jazz és az orvosbiológiai kutatás között?

Csaba: Ez fellegzősen fog hangzani, de mindkét esetben valami új érték keresésére, felfedezésére gondolok. Hogy földhözragadtabb dolgokkal folytassam, mindkét területen iszonyatosan sokat és folyamatosan kell tanulni, dolgozni, gyakorolni, fejlődni, megújulni ahhoz, hogy jó legyen az ember benne. És mindkét területen állandóan alkalmazkodni kell a változó külső körülményekhez, formálódni és improvizálni. És küzdeni. A jazzben a közönség megszerzése, megtartása érdekében, fellépések és esetenként pályázatok megszerzése kapcsán – a tudomány esetében pedig azért, hogy az ember szinten tudjon maradni a témájában, illetve hogy folyamatosan kutatási pályázatokat tudjon megszerezni és fenntartani.

Robi: A Pest felé röpködő svájci madarak azt is csiripelték, hogy könyvet írtál. Miről szól ez az írás? Mi a címe és mikor lesz kapható Magyarországon?

Csaba: Madarak? Azt hiszem, a Líra honlapján már kinn van a borítója és egy ismertető róla, és szeptember elején jelenik meg. Az a címe, hogy Elpazarolt orvostudomány –  hiteltelen kutatók, megbízhatatlan kísérletek.

Egyébként erre a könyvre is rengeteg időt áldoztam, sokszor kellett dönteni, hogy este koncertre megyek, vagy inkább a könyvet írom. Az a helyzet, hogy elég nagy gondok kezdődnek lenni az orvosbiológiai kutatási közlemények terén. Itt-ott megjelenik a téma a napi hírekben, amikor egy-egy kutatót plágiumon kapnak, vagy ha visszavonnak egy-egy nagyobb közleményt valamelyik híres tudományos folyóiratban. De a baj ennél sokkal nagyobb. Mégpedig az, hogy a megjelent, leközölt kutatási eredmények körülbelül 80%-a nem ismételhető meg más laborokban. Ennek a problémának jártam utána, amit úgy neveznek, hogy reprodukálhatósági, vagy inkább reprodukálhatatlansági válság. Ez az egész téma az, amiről minden kutató egymás között állandóan suttog, de eddig nemigen vette magának senki a bátorságot, hogy összeszedje és leírja, mi is a helyzet. És amit találtam, azt sajnos senki nem fogja kitenni az ablakba. Sok összetevője van a problémának, és a szándékos csalás csak egy a sok közül. De az is benne van, vastagon. Nem az volt a célom, hogy egyes személyeket leplezzek le, hanem sokkal inkább a reprodukálhatatlanság mögött álló mozgatókat és incentívákat mutatom be. A könyv nemsokára Amerikában is megjelenik, és szerintem a magyar kiadásnak nem lesz sok visszhangja, de azt gondolom, hogy az amerikainak igen. A Columbia University Press, amely az egyik legrangosabb tudományos kiadó, adja ki a kinti verziót. Egy sor rangos kutató ajánlásával jelenik meg. Úgy próbáltam megírni, hogy minden, minimum gimnáziumot végzett olvasó megértse és netán még élvezze is: vagyis nem kell hozzá biológusi, vagy orvosi végzettség. Muszáj, hogy végre szembesüljünk ezzel a problémával, és megpróbáljunk beindítani valamilyen változást, mégpedig rendszerszinten. Egyébként a könyv hivatalos bemutatója a Milennárison lesz, a Könyvfesztiválon, szeptember 28-án, és egy beszélgetést szerveznek velem oda.

Robi: Köszönöm a beszélgetést, és remélem, mostantól megint többet hallunk felőled.

Csaba: Én is köszönöm. Legközelebb egy Samuel Blaser interjúval fogok jelentkezni, ha sikerül összehoznom.