New York a Hollán Ernő utcában
New York Jazz Fesztivál címmel három kiváló koncertre kerül sor egy hét leforgása alatt a Budapest Jazz Clubban. November 7-én a James Carter Organ Trio lépett fel, míg sorban a jelenkor egyik legjelentősebb jazzgitárosának, Jonathan Kreisberg-nek együttese követte őket. Első pillanattól kezdve tudtam, hogy ezt az alkalmat meg kell ragadnom.
Idén már hallhattam Bill Frisell-t és Mansur Brown-t, ezt követően pedig úgy alakult, hogy a korábbi gitáros sorozatomból egy harmadik személy is tiszteletét teszi Budapesten.
A Jonathan Kreisberg Quartet a BJC New York Jazz Fesztivál sorozatának második produkciója, akiket rögtön másnap (azaz ma este) Kevin Hays követ egy szóló koncerttel. Írásom tárgyánál maradva viszont a zenekarvezetőt a következő társak kísérték el: zongorán Marko Churnchetz, nagybőgőn Phil Donkin és a dobok mögött Colin Stranahan.
Kreisberg legutóbbi lemeze a (szinte napra pontosan!) négy éve megjelent Capturing Spirits - JKQ Live!, viszont a YouTube csatornáján találtam, a most a BJC-ben játszó felállással is idei felvételeket. A 2019-es lemeze előtt viszont aktívan jelentette meg a zenei anyagokat, hiszen ez már a tizenharmadik volt a sorban. Kíváncsian vártam ezt a koncertet, mert nekem valahogy mindig egy kicsit a perifériára szorult az ő személye és bíztam benne, hogy a mostani élmény hatására ez változni fog.
Ha világsztár, akkor megtelnek a széksorok a Hollán Ernő utcában. Biztos recept, a közönség hosszú sora tódul a koncertterem ajtaja elé. És a hangulat is kiváló volt. Kreisberg, rendkívül hízelgően, elmondta, hogy a világon az egyik kedvenc helyszíne a BJC. Ezt pedig el is tudom hinni most neki. Korábban még nem láttam élőben, de végig mosolygott és a játékában is megnyilvánult a szavakba öntött öröme.
Második dalként hallhattuk a saját “Relativity” című dalát, amiben egy hatalmas improvizációt adott elő, majd trióban egy Duke Ellington ballada következett. Stranahan dobjátékát kell mindenképp kiemelnem. Bizonyára az ő karaktere a legmegosztóbb ebből a négyesből, mindenesetre én élveztem a megoldásait. Egyszerre volt biztos alap és nagyon aktív közreműködő a többiek szólói alatt.
Egy indokolatlanul hosszú szünet után viszont sikerült még magasabbra tenni a lécet: Kreisberg korábbi mesterének, Dr. Lonnie Smith-nek írt dallal tisztelegtek a legenda előtt. Jól megszerkesztett hangszerelések váltották egymást, a zenekarvezető pedig folyamatosan igyekezett vezetni, kirángatni partnereit a keretekből az egész koncert alatt, akik különböző kreatív módokon követték őt. Churnchetz is kérdés nélkül megérdemli a kiemelést. Nagyon jól egészítette ki a zenekart, máskor szinte az élére állt, de nála is nagyon tetszettek a dallamvezetések és a sound.
Kreisberg esetében szintén a gitár sound, ami azonnal megfog és elhelyezi őt a fejemben alkotott zenei térképen. Nagyon letisztult és kifinomult, ott van benne a rengeteg munka és tudatosság. A nüanszok, a hangindítások és formálások pontosak, igazi saját hang a gitáron, ezt mind megkaptuk tőle ezen az estén. Kevésbé hangsúlyos, mégis lírai és abszolút gondolatébresztő, de másképp, mint például (a körülbelüli kortársak közül) Hekselman. Az oktávpedállal való próbálkozások nem jöttek át mindig nálam, de ez ízlés dolga.
A zenészek játékában nagyon megfogtak az apró dolgok, kiutalások, extra sorvégek, az improvizációk során zsigerből jövő megoldások. Érződik, hogy egy intenzív és nagyon aktív folyamat idején kaptuk el őket. Számukra pedig a következő napokban sem lesz megállás - az elmúlt egy hétben szinte minden nap játszottak valahol Európában és a turnéból hátravan még 4 németországi időpont.
A nagy gitáros listámból ki lett pipálva ezelőtt Moreno, Scofield, Frisell, Brown és most Kreisberg, aki egy nagyon pozitív élmény volt. Meg merem kockáztatni, hogy az idei évben az egyik legjobb koncertélményem köszönhetem neki(k). A visszataps után még egy nagyon hosszan levezényelt záródalra is sor került, ami után fáradtan, de egy jó adag zenei élménnyel gazdagabban kelhettünk fel a székeinkből.
