„Kedvenc énekeseim” - 2. rész: Bolba Éva
Ebben a csütörtökönként jelentkező sorozatban az itthon és külföldön élő magyar jazz énekesnőket kérem, meséljék el, eddig mely énekesek voltak rájuk a legnagyobb hatással.
Ahogy az ember halad előre a korban, egyre több mindere képes visszatekinteni. Látja a fejlődését, alakulását és egyre erőteljesebb elképzelése lesz arról, hogy merre tart. Elképzelésem a jövőmet illetően nehezen tudott kialakulni, hiszen sokáig keresgéltem a számomra megfelelő utat. Elsőként a klasszikus zenei tanulmányokkal, melyek – most már tudom - elengedhetetlenek voltak. Ezt követte az operett és a musical világa, ahol legnagyobb örömömre hasznát vehettem táncos tanulmányaimnak. Ám egyik műfajban sem éreztem igazán otthon magamat egészen addig, amíg édesapám Bolba Lajos, aki akkor a Magyar Rádió Szórakoztatózenei osztályának vezetője volt kitalálta, hogy meg kell tanulnom egy új számot, amit a legendás Stúdió 11 zenekarral a Fóti Gyermekvárosban tervezett előadni egy karácsonyi koncerten. A kazettán, amin a megtanulandó anyag volt, Ella Fitzgerald énekelte a „How High the Moon” című számot azzal a híres, bravúros improvizációval, melyet akkor magam is megtanultam. A kiváló zenészek, Dobsa Sándor – zongora, Balázs Gábor – bőgő, Debreczeni Csaba – dob jól ismerték ezt a kompozíciót, csak nekem volt teljesen ismeretlen. A féktelen tempó, ellenállhatatlan lendület és az izgalmas zenei fordulatok bombaként robbantak be az életembe. Lenyűgözött Ella eleganciája, ahogy játszi könnyedséggel énekel bonyolult fordulatokat kristály tisztán a maga bájosan simogató hangszínén. A jazz műfajra akkor találtam rá és akkor vált bizonyossá számomra, hogy milyen úton kell tovább haladnom. Az életemben bekövetkezett fordulat tehát csupán egy kósza gondolaton és egy kazettán múlt. Mondhatnám, hogy ez egy véletlen, de azt gondolom véletlenek nincsenek.
https://www.youtube.com/watch?v=9KwLWpU0_K0
Ezek után nem is volt kérdés felvételi szándékom a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre, ahova azonnal fel is vettek jazz-ének szakra. A világ kinyílt számomra és kiváló tanáraimnak köszönhetően elmerülhettem a számomra legkedvesebb és -izgalmasabb témákban. Egy zenekari gyakorlat órát követően, ahol óvatos próbálkozásaimra felfigyelt László Attila tanár úr, felhívta figyelmemet egy kiváló énekesnőre, Natali Cole-ra. Meghallgattam hát az „Unforgettable” című albumát egyszer, majd kétszer, majd százszor és ezerszer. Nem tudtam megunni. Ebben az éneklésben benne volt múlt, jelen és jövő. Úgy éreztem a múlt iránti alázat és szeretet ízlésesen keveredik valami huncut játékossággal, mely együttesen egy legyőzhetetlenséget eredményez és az énekes mindent képes így megénekelni. Az elegánsan tökéletes hangszerelések az ének mögött óriási vágyat ébresztettek bennem. Milyen csodás lenne egy ilyen nagy zenekarral színpadra lépni és átélni a különböző hangulatú és nehézségű, olykor érzéki és gyengéd, máskor erőteljes és kirobbanó energiájú dalokat! Ennek az albumnak köszönhetően ismertem meg Nat King Cole nevét is és értettem meg, hogy jazz muzsikusnak lenni nem csupán egy életérzés, hanem egy magatartás is.
https://www.youtube.com/watch?v=vo6D_tp3DeE
A Zeneakadémián töltött évek alatt alkalmam nyílt jobban megismerkedni a korai, vagyis az 1920-as, ’30-as és ’40-es évek jazz világával. Örök barátságot kötöttem ezzel a korszakkal és biztos vagyok benne, hogy ha csak egyszer időutazó lehetnék, ide repíteném magam. Megkeresném egyik kedvenc „figurámat”, a kiváló zeneszerző és zongorista énekest, Thomas „Fats” Waller-t, aki szerzőtársával, Andy Razaf-fal olyan dalokkal örvendeztette meg a világot, mint az „Ain’t Misbehavin”, vagy a „Honeysuckle Rose”. Felvételei mindig felvidítanak, mert magában hordozza a humort és a könnyedséget. Minden érthető, logikus és könnyen befogadható. Biztonságosan lehet improvizálni az általa megírt harmóniakörökre és a dalok szövegei is olykor mókás témákat dolgoznak fel. Itt van például a „Rump Steak Serenade”, melynek szövegét Ed Kirkeby írta. A zongorázása briliáns volt. 2023-ban, vagyis idén decemberben lesz halálának 80. évfordulója.
https://www.youtube.com/watch?v=9JkUPvqXPbA
A szintén zongorista Louis Russell lánya, a Grammy-díjas Catherine Russell munkássága és élete szintén nagy hatással volt rám. Mivel magam is zenész családban nevelkedtem tudom, hogy ez a háttér a sok-sok előnye mellett hátrányokkal is jár. Persze nem szeretném sajnáltatni magamat, hiszen mindazok a nehézségek, amikkel meg kellett küzdenem, formáltak és alakítottak. Minden nehézség szükséges volt tehát ahhoz, hogy tanuljak, tapasztalatokat szerezzek és eljussak oda, ahol most tartok. De térjünk vissza Catherine Russell-hez, akinek a felvételeit időről időre újra elő kell vegyem, mert szerintem gyógyír a léleknek. A Bohém Ragtime Jazz Band zenekarral Kecskeméten, valamint Budapesten a MÜPA-ban is láthatta már a hazai közönség. Jellegzetes hangja kellemes, ízlésesen frazíroz és minden tiszta, félreérthetetlen éneklésében. A dinamikában rejlő lehetőségek teljes skáláját felvonultató énekesnő alázattal és szeretettel nyúl a hangokhoz. Őt hallva azt kell mondjam, egyesül múlt és jelen.
https://www.youtube.com/watch?v=uHyZBzaacEc
A COVID ideje alatt sokkal többet ültem gép előtt, mint bármikor. Véletlenül akadtam rá Emmet Cohen zongoristára, aki házi koncerteket rendezett zenekarával és különböző vendégművészeket is meghívott, hogy minél színesebb és izgalmasabb műsorral szórakoztassa az internet közönségét. Ezzel az ötletével ismertté vált „Live from Emmet’s Place” címen. Magam is nagyon szeretem a játékát. Magyarországon a Budapest Jazz Clubban és a RAM-ban is halhatta a közönség. Ezen a ponton két kiváló énekesnőre szeretném felhívni a figyelmet, akiket Emmet Cohen felvételeinek köszönhetően ismertem meg. Veronica Swift és Samara Joy. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a „régi nagyok” mellett itt egy új generáció, mely kiválóan képes magasságokat és mélységeket, virtuóz énekléseket, improvizációkat, vagy épp dinamikai gazdagságot megénekelni és csodálatos technikai tudással is rendelkezik. Alázattal viseltetik a korai jazz iránt és építkezik is belőle. Ennek a generációnak a képviselői között lesznek olyan nevek, melyek jogosan kapnak helyet a jazz történelemben. Ilyen a fent említett Veronica Swift és Samar Joy is. Utóbbi, idén kapott Grammy-díjat.
https://www.youtube.com/watch?v=HsQ0HzAU15w
https://www.youtube.com/watch?v=xZn5o8JX2vE
Végül egy olyan kivételes tehetséget szeretnék szóba hozni, aki talán túl sok mindenben volt tehetséges. Nem túlzás, de színészként, dobosként, zeneszerzőként, hangszerelőként, szövegíróként és persze énekesként is említésre méltó. Ismerős az a bizonyos dal, melynek címe „The Christmas Song”? Igen, ő Mel Tormé, többszörös Grammy-díjas művész, az említett szám szerzője. Egyik legendás felvételén Ella Fitzgerald társaságában azt boncolgatják, hogyan lehet elmagyarázni, megmutatni az ének improvizációt, vagyis a „scat” éneklést. Természetesen egy fergeteges, mindent elsöprő ének párbajjal prezentálják. A felvételt hallgatva nincs ember, aki nyugton tudna ülni a székén. A villámgyors tempó ellenére olyan gazdag éneklést hallani, mely példátlan. Mel Tormé számos dalban bizonyította virtuozitását. Szinte érthetetlen, hogyan volt képes ilyen gyorsan kitalálni ilyen fordulatokat, majd mindazt hangokba öntve megénekelni kifogástalan tisztasággal.
https://www.youtube.com/watch?v=Ut1xwRErqlM
