Émile Parisien és Robert Negro - Les Metanuits az Opusban
Émile Parisien és Robert Negro egyenesen Franciaországból érkeztek hozzánk, és a Párizs-Budapest távolságot már bőven a gépük leszállása előtt megtették, ugyanis legújabb albumukat Ligeti György munkássága inspirálta.
Albumuk, a „Les Mentanuits”, bátor vállalkozásnak is nevezhető, hiszen Ligeti munkásságát rengetegen feldolgozták már, de Robert Negro elmondása szerint ez inkább két gyerek lelkes párbeszéde.
Én azt hiszem, hogy ennél pontosabban nem lehetne leírni az Opusban előadott „Metamorphoses nocturne” verziójukat sem. Az elképesztő szabadság és dinamika mellett mind az előadásmódban, mind a zenében volt valami olyan bensőséges, amit véleményem szerint előadóművészként igen nehéz elérni, a közönség bevonása ebbe a párbeszédbe pedig még ennél is nehezebb. Nekik mégis sikerült. Talán az, hogy részben Ligeti hozta össze a duójukat, vagy hogy abszolút a zenéje iránti szeretetből, egyéb munkáik mellett vágtak bele ebbe a projektbe, vagy esetleg - ismét Roberto Negro-t idézve - a kávé segített ennyire, de mindenképpen fantasztikus, hogy a Ligeti iránti tiszteletük egyáltalán nem jelentett számukra akadályt. Bátran, „historizálás” nélkül hagyták kibontakozni a saját kortárs hangzásvilágukat. Így ezzel a bensőséges, mégis friss hangulattal, nem jelentett problémát, hogy nem az eredeti két tételre osztva, hanem egyben (intenzív) hatvan perc alatt játszották el a darabot. Sőt, a végén még ráadásért is tapsolt a közönség, ami egy a Ligeti „Musica ricercata” zongoraciklusából kiragadott darab feldolgozása lett. Így persze a ráadás előtt nem maradhatott el egy kis bevezető Kubrik „Tágra zárt szemek” című filmjéről, majd Émile Parisien gyönyörű szólója. A lassan becsatlakozó, inkább bele-beleszólogató zongora és ritmushangszer először mintha gátolná a szaxofon hangjának áramlását, visszahúzza a közönséget a realitásba, majd lassan a két ellentétes hangzásvilág egybeolvad. Ez a fajta barátságos disszonancia mindenképp különleges élmény, ugyanakkor szorongató és elsöprő is.
Röviden tehát, a koncert, ha kicsit sajnos megkésve is, a májusban, Ligeti 100. születésnapja alkalmából rendezett fesztivál után, de mindenképpen méltó tisztelgés a zeneszerző munkássága előtt, és egyértelműen megmutatta, hogy honnan jönnek a duó díjai és az a rengeteg koncertfelkérés, amit külön-külön és együtt is kapnak. Mert az a szintű figyelem és szenvedély, amit ebbe a projektjükbe tettek, mindenképpen csodálatra és sok-sok figyelmes hallgatásra méltó.
Szerencsére, ahogy azt Bognár Tamás a koncertre hangoló, bevezetőjében is elmondta, neki, és így az Opus Jazz Club-nak is hosszú közös története van, mind Émile Parisien-nel, mind Roberto Negro-val. Olyannyira, hogy meglepetten nézett, amikor az egyik legfontosabb jazz kiadó vezetője be akarta mutatni neki Emil-t, mint a világ egyik, legjobb szopránszaxofonosát, hiszen akkor már több mint egy évtizede együtt dolgoztak, és több koncertje is volt az Opusban. Egyszóval, úgy tűnik, hogy nagy szerencsénkre a Vive le Jazz fesztivál után is visszavárhatjuk a duót együtt, vagy külön-külön, valamilyen más formáció tagjaiként.
