Paul Chambers (1935-1969)
„Paul Chambers az egyik legnagyobb jazzbőgős. Az Ő játéka szavakon túli.” – mondta róla John Coltrane. Április van, így megjelenik a nagybőgősökről írt sorozatom immár negyedik része, amely Paul Chambers-ről fog szólni. Egyébként is ebben a hónapban lenne a 85. születésnapja.
Paul Chambers, teljes nevén Paul Laurence Dunbar Chambers Jr. 1935. április 22-én született Pittsburgh-ben (Pennsylvania). Kiváló nagybőgős és nagyszerű zeneszerző volt. A ritmusszekcióban betöltött szerepének jelentőségét virtuóz improvizációi, tűpontos intonációja és természetesen az utánozhatatlan time-ja támasztja alá. Nem ritka, hogy az imént említett szólókat, vagy szólórészleteket vonóval játszott. Az alábbi linken a John Coltrane Quintet előadásában hallható az „On Green Dolphin Street”, amiben 6 perc 50 másodpercnél található Chambers szólója, amit vonóval játszik: https://www.youtube.com/watch?v=ePScRElDHOY.
Detroit-ban nőtt fel, itt is járt iskolába. Az iskolai évek alatt kezdett el zenével foglalkozni. Először baritonkürtön, később tubán tanult, de saját elmondása szerint az utóbbi hangszert nem szerette túlságosan. Nagybőgőzni 1949-ben kezdett, 14 éves korában, bár csak akkor kezdte komolyan venni, amikor 1952-ben a Detroiti Szimfonikus Zenekar bőgősével közösen kezdett órákat tartani. Ekkoriban klasszikus zenét tanult és játszott a Detroit String Band nevű együttesben. Ezután a Cass Technical High School-ban tanult, ahol tovább folytatta klasszikus zenei tanulmányait. Ekkoriban egy tanulókból álló csoportban még baritonszaxofonon is játszott.
Később Paul Quinichette meghívására New York-ba utazott. Chambers mindössze 15 éves volt, amikor hallotta Charlie Parker és Bud Powell játékát. Ők voltak rá elsőként hatással a jazzben. A nagybőgősök közül Oscar Pettiford és Ray Brown volt az, akiket először példaképnek tekintett. Szintén nagyra tartotta Percy Heath, Milt Hinton és Wendell Marshall játékát, illetve a ritmusszekcióban végzett munkájukat, valamint Charles Mingus és George Duvivier játékát és újításra való törekvésüket. De a legnagyobb kedvence Jimmy Blanton volt.
Az 1950-es évek elején olyan zenészekkel játszott együtt, mint Bennie Green, Paul Quinichette, George Wallington, J.J. Johnson és Kai Winding.
1955-ben csatlakozott Miles Davis első kvintettjéhez, amelyben 1963-ig játszott. A formáció tagjai a következők voltak: Miles Davis – trombita, John Coltrane – tenorszaxofon, Red Garland – zongora, Paul Chambers – nagybőgő, és Philly Joe Jones – dob.
Chambers ekkor még szinte ismeretlen zenésznek számított, így akadtak olyanok is, akik kérdőre vonták Davis-t, hogy mégis mit keres ez a tinédzser a nagybőgő mögött. Arra is volt példa, hogy valaki Coltrane ottlétének jogosultságát kérdőjelezte meg amatőrségére hivatkozva, hiszen ekkoriban még ő sem volt ismert. A kvintettnek összesen hat albuma jelent meg: Round About Midnight, The New Miles Davis Quintet, Relaxin’, Streamin’, Workin’ és a Cookin’. Ezek a felvételek a mai napig igazán különlegesek, és ezek tették a kvintettet a hard bop egyik legjelesebb képviselőjévé.
1957-ben Davis feloszlatta a zenekart. Ezekben az időkben Chambers szerepelt Coltrane lemezein is, például az ekkoriban kiadott „Blue Train” címűn, de az 1960-ban kiadott „Giant Steps” lemezen is ő bőgőzött (róla kapta a nevét a „Mr P.C.” szímű szám).
1959-ben Davis újraszervezett szextett formációval vonult ismét stúdióba. A szextettben játszó zenészek: Miles Davis, John Coltrane, Cannonball Adderley, Bill Evans, Paul Chambers és Jimmy Cobb. Ez a nem mindennapi felállású zenekar vonult be a stúdióba és vette fel a „Kind of Blue” lemezt, ami vitathatatlanul a jazztörténet egyik legfontosabb, legjelentősebb albuma.
A „Kind of Blue”-t két részben vették fel: 1959. március 2-án és április 22-én (Chambers születésnapja is ekkor van). Végül 1959. augusztus 17-én jelent meg a lemez, a Columbia Records kiadásában. Ez a lemez már teljes mértékben a modalitáson alapul. Amerikában 2002-ben háromszoros platina minősítést nyert el, így Davis legkelendőbb albuma, és minden idők legkelendőbb jazz felvétele lett. A Rolling Stone magazin minden idők 500 legjobb albuma listáján a 12. helyre sorolták, és szerepel az „1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz” című könyvben is. Az albumon a következő számok találhatók (sorrendben):
- So What
- Freddie Freeloader
- Blue in Green
- All Blues
- Flamenco Sketches
A következő linken a „So What” hallható (live felvétel): https://www.youtube.com/watch?v=zqNTltOGh5c.
A közreműködő zenészek a Miles Davis szextett tagjai, illetve Wynton Kelly, aki Bill Evans helyett zongorán játszott a „Freddie Freeloader” című számban.
1963-ban Paul Chambers kilépett a zenekarból.
Rövid élete során amellett, hogy a fent említett nagy zenészek lemezein szerepelt, jelentek meg jobbnál jobb sajátjai is: Chambers' Music (Jazz: West, 1956), Whims of Chambers (Blue Note, 1957), Westlake Bounce The Music of John Graas (1957), Bass on Top (Blue Note, 1957), Paul Chambers Quintet (Blue Note, 1958), We Three (New Jazz, 1959) km: Roy Haynes és Phineas Newborn, Go (Vee-Jay, 1959), 1st Bassman (Vee-Jay, 1960).
Sok zenész írt Chambers-re utaló számokat, például ott van a már említett „Mr P. C.” (John Coltrane), Red Garland zonogrista írta a „The P. C. Blues”-t. Tommy Flanagan „Big Paul” és Sonny Rollins „Paul’s Pal” című szerzeménye is a bőgősre utal. Max Roach pedig egy szólót írt neki, „Five for Paul” címmel.
