VIRTIGLI JAZZ AZ OPUSBAN
Anélkül, hogy a jazz számos irányzatát „leszólnám”, azért engedtessék meg nekem, hogy a címben szereplő jelzőre (jelentése: igazi, valódi) vonatkozóan annyit elmondhassak, hogy nekem (és ezzel aligha vagyok egyedül) a jazz szót meghallva, valami olyan érzésem támad, mint amit a szombat este az Opusban éreztem. Számos alkalommal leírtam már, hogy Elek Pista minden fellépésén igyekszem megjelenni, annyira élvezem azt a mainstream modern jazzt, amit ő képvisel, nem is beszélve arról, hogy „alapkvartettjének” koncertjein számos alkalommal van még vendégművész is: Pocsai Kriszta, Gyárfás Pista, Deseő Csaba, Bacsó Kristóf (akik hirtelen eszembe jutnak). Most pedig a kitűnő trombitás – Pecze Balázs egészítette ki a formációt kvintetté, és a szokott repertoár ezúttal a West Coast stílus emblematikus darabjaival bővült.
Az alapfelállás csak annyiban változott, hogy Molnár Péter bőgőst Bögöthy Ádám helyettesítette. Azok számára, akik netán először kattintanak rá honlapunkra és/vagy fogalmuk sincs Elek Pista immáron negyedik évébe lépett kvartettjének felállásáról, elmondom, hogy a szombat esti (jazz)láz előidézői: Elek István (tenor- és baritonszaxofon), Weisz János (zongora), Bögöthy Adám (bőgő) és Cseh Balázs (dob) voltak, a vendég pedig Pecze Balázs volt, aki trombitán és szárnykürtön játszott.
Honlapunkat Deseő Csaba, Csécsi Attila és jómagam képviselte, de – nem utolsósorban – megtisztelte asztalunkat Mesics Kati (Mrs. Elek) is.
Elek Pista, a tőle megszokott kedves közvetlenséggel konferálta a műsort, ezúttal angolul is, mert jó néhány külföldi vendég is élvezte a remek muzsikát.
A program azért még a zenekar két jól bevált repertoárdarabjával indult: Kenny Barron „Voyage” c. száma hangzott el Stan Getz emlékére, majd Gillespie és Sonny Stitt előtti tisztelgés jegyében a jó öreg standard, az ’”On the Sunny Side of the Street” következett, mégpedig abban a letétben, amit a „Sonny Side Up” c. lemezről ismerhetünk. Ezt a két számot a kvartett tolmácsolásában hallhattuk, Pista tenoron játszott. (De hogyan! A Sunny Side-ban már forrt a levegő a hol ércesen, hol simogatóan hangzó tenorszólótól.) Tommy Flanagan „Freight Train” c. kompozíciója, egy klasszikus hard-bop előadásban már a kvintett formációban hangzott el. A következő szám már ízelítő volt a második szett West Coast projektjéből. Russ Freemannek, a West Coast nagy zongoristájának egy kompozícióját játszották el, ami alighanem a „Fungo” volt (bár én „Fountain”-nek értettem), Shelly Manne együttesének repertoárjából. Conte Candoli „magyar hangja” Pecze Balázs volt, Richie Kamuca-t pedig Elek Pista „alakította”. A „The Gypsy” c. remek balladának eljátszásához a bariton is használatba került, a régi sláger igazán West Coast hangzást nyert. Végül ismét visszatértünk Amerika atlanti partjára, amikor John Coltrane „Moment’s Notice” c. örökbecsű művét hallhattuk a „Blue Train” c. lemezről – Pecze Balázs Lee Morgant idéző remek szólójával.
A második félidőt Pista kíséret nélküli baritonszólója indította, azonnal ráismerhettünk Ray Noble sikerszámára, a „Cherokee”-ra, majd a „beszivárgó” kíséret is bekapcsolódott a játékba. Sűrű ritmus- és tempóváltások színesítették az előadást, amelyben volt egy baritonszaxofon vs. dob „kiállás” is. A második és harmadik számban ismét a tenor került használatba. Sonny Rollins „Doxy”-jában ismét óriásit „domborított” Pista, de a remek bőgőszóló is zajos sikert aratott. A keleti partról ismét Kaliforniába utaztunk, és jóllehet a „Speak Low” c. standard nem a West Coast-on született, de az előadás tipikusan ezt a stílust képviselte. Ez már ismét kvintettben szólalt meg. Majd Gerry Mulligan és Chet Baker zongora nélküli kvartettjét idézte a „Line for Lyons” c. szám, Mulligan ikonikus kompozíciója, amit Jimmy Lyons, a Monterey Jazz Festival alapítójának tiszteletére írt. Weisz Jancsi a „partvonalról” figyelte a produkciót. Joe Henderson „Recorda Me” c. számában végre a szárnykürt is használatba került. A második félidőben tehát szinte le sem tette Pista a hatalmas baritonszaxofont, amely azért különleges, mert itthon szinte soha sem hallható, legfeljebb a nagyzenekarokban akad nagyritkán egy-egy szólója. A zárószámban is ezen a – súlyra is nehéz és méretes – hangszeren játszott a „leader”, Balázs pedig ismét a trombitát vette kézbe. Jimmy Smith „Ready ’n’ Able” c. lendületes darabjával zárult a remekül sikerült est.
Az egész műsor remekül felépített volt és annyira kidolgozott, hogy vastapsunkkal sem követeltünk ráadást, inkább a maradéktalan elismerés volt a levegőben, egyébként is a tiszta játékidő meghaladta a két órát. Ez bizony kétszer hat szám volt, igazán terjedelmes szólókkal. A két fúvós mellett kitűnő szólókat hallhattunk Weisz Jánostól és Bögöthy Ádámtól is (tőle különösen a második szettben). Cseh Balázs remekül kísért és főleg a terjedelmes „négyezésekben” jeleskedett.
A zárómondat pedig – mint mindig – csakis az lehet, hogy „az élőzenét semmi sem pótolja”. Ez eléggé bizonyítást nyert szombaton este is, amiben négyfős asztalunk abszolút egyetértett, a jó hangulatban eltöltött este többi résztvevőjével együtt.
