Alan Benzie Trio - Opus Jazz Club (2018. február 6.)
Nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy hazánkban meglehetősen ismeretlen a skót jazz. (Mondom ezt annak ellenére, hogy nemrég írtam Andrew Bain skót dobos lemezéről a jazzma.hu digitális hasábjain.) Ezúttal egy skót zongorista, Alan Benzie koncertjét hallgathatta meg az Opus Jazz Club nagyérdemű közönsége.
A fiatal, 28 éves zongorista új, második lemezének sok állomásból álló európai bemutató turnéján Budapestre is eljutottak. Ez talán nem meglepő mondjuk annak a fényében, hogy Benzie triójának dobosa a magyar Juhász Márton.
A legalacsonyabb dinamikai szintről indul az előadás: egy igen finom zongora bevezetővel. A koncert első számának címe “Glass”, amelynek izgalmas témája jó kezdésnek tűnik. Az első szóló a szintén skót bőgősé, Andrew Robb-é, akit szép sound és pontos intonáció jellemez, de talán túlságosan is lent tartja szólója ívét. Mint kiderült, ez a későbbiekben is sokszor így történt.
Benzie első zongoraszólója megmutatta, hogy játéka Brad Mehldau hatásokat hordoz - bár manapság ez nem túl meglepő. Jómagam párhuzamokat véltem felfedezni Benzie és Szabó Dániel között is, ami intelligens játékmódjukat illeti.
A fiatal zenészek igen nyugodtnak és ellazultnak látszottak, könnyed hangulatukból próbáltak valamit a közönségnek is átadni: A második szám ennek megfelelően egy kicsit fricskaszerű, vicces kompozíció volt, egy japán popzenekar “alkotására” való reflexió.
Robb egy gyönyörű balladájával, a “Beslan”-nal folytatódott a koncert. Nagyon szép volt a hangkép, amelyet az Opusban teremtett a három összeszokott zenész, akik már hat éve muzsikálnak együtt, hiszen már a bostoni Berklee-re is együtt jártak. A téma szépségét és adottságait azonban sajnos érzésem szerint sem a bőgőszóló, sem a zongoraszóló nem tudta kihasználni.
A “Hatake” Alan konferálása szerint a japán nyár boldogságáról szól, ami szöges ellentétben áll az angolkór veszélyeivel járó felhős skót időjárással. A vidám, kissé gyermeki nóta egy viszonylag hosszúra nyúló, talán a basszista személyiségéből fakadóan igen nyugodt, talán túlságosan is nyugodt bőgőszóló után ezúttal magasra ível a zongora improvizáció terén. Ez utóbbi tény igencsak Juhász Márton játékának is köszönhető, aki a szám végén a koncert eddigi legizgalmasabb szólóját adta elő.
Az első rész vége felé két számot összekötve adtak elő a művészek. A “Hazy Dawns” egy, a romantikát idéző zongoradarab, mely végeredményben a koncert eddigi csúcspontját jelentő “Inexorable” bevezetőjéül szolgált. A magával ragadóan hömpölygő, rockzenei energiákat bevető kompozíció remek zenekari játékra inspirálta a zenekart, amelyben mind Benzie, mind Juhász Marci remekelt.
A szimpatikus fiatalok 17 állomásos 8 országot érintő európai turnéjukat az Opus-os koncerttel nyitották. Bár nem feltétlenül kontinensünk legelőkelőbb klubjaiban fognak fellépni, mégis a koncert közben, különösképp pedig az első rész alatt felmerült bennem a gondolat, hogy például a Benzie-éknél talán egy fokkal érdekesebb kompozíciókat, virtuózabb és invenciózusabb zongorázást felvonultató Tálas Áron Trió mikor tudná magát ennyi helyen megmutatni? Csak hogy ne is említsek a magyar jazzmuzsikusok nagyágyúi közé tartozó más nagyszerű művészeket.
A második rész Andrew Robb picit feledhető szerzeményével kezdődött, a rákövetkező Benzie féle “Sunken Ruins” viszont izgalmas dallamokat, és végre egy jó bőgőszólót is hozott.
Az új, “Little Mysteries” című lemezről származó kompozíciók sora ismét egy remek Benzie szerzeménnyel folytatódott, a “The Warrior Who Became a Tiger”-rel. A főhős a koncerten ebben a számban adta elő a legjobban felépített, legérdekfeszítőbb szólóját. Igazi vad és elementáris erejű muzsika szólalt meg, amelyet még jobban kiemelt a fantasztikus, ködös hangulató outró, amelyben Marci ismét megcsillogtathatta szólisztikus képességeit, melyek az utóbbi időben, a svájci Focus Year nevű, a Los Angeles-i Monk Institute-hoz hasonlítható képzésben való részvételének köszönhetően hallhatóan tovább fejlődtek.
Itt kell megemlítenem, hogy Juhász Marci végig igen alázatosan játszott, amikor pedig lehetősége nyílt, azonnal a legkomolyabb mértékben igyekezett támogatni a szólistákat és a zene továbbépülését. Talán sohasem hallottam még ilyen jól játszani.
A nagy energiákat megmozgató “Tiger” után következhetett az “There Will Be Other Sunsets”, egy kedves, remek kis ballada, amely letagadhatatlan Mehldau hatásokat hordozott magán.
A befejező szám, a “Frog Town” egy latinos, táncos ritmusú, kifejezetten alkalmas volt a nagy finálé szerepére, amelyet a közönség lelkes tapssal köszönt meg. Ráadásként egy balladával búcsúzott az Alan Benzie Trio, amely a koncert második felében igazán magas színvonalú zenével győzte meg a hallgatóságot tehetségükről és művészi nagyságukról.
Set 1
1. Glass
2. Natsume
3. Beslan
4. Hatake Song
5. Hazy Dawns
6. Inexorable
Set 2
1. Red Street
2. Sunken Ruins
3. The Warrior Who Became a Tiger
4. There Will Be Other Sunsets
5. Frog Town
(Ráadás: Western Embers)
Alan Benzie - zongora
Andrew Robb - bőgő
Juhász Márton – dob
A ritmusszekció
Alább Gáspár Karcsi lemezkritikája olvasható:
Itt meg Alan árulja nemcsak ezt, hanem az Alan Benzie Trio első CD-jét is. A koncert után hosszú sor állt a színpad előtt a vásárlás reményében. És Alan Benzie nemcsak szignóját osztogatta, hanem kedvesen elbeszélgetett a rajongókkal is!
