A TRIÓ MŰVÉSZETE, AVAGY AZ AVISHAI COHEN TRIVENI TRIÓ NAGYSIKERŰ KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2014. DECEMBER 5-ÉN SZÖVEG: MÁRTON ATTILA FOTÓK: SOMOGYVÁRI PÉTER

A „trió művészete” kitétel először Brad Mehldau-val kapcsolatban vált szlogenné, majd általában is használtuk a jobb zongoratriókra. Tegnap este azonban egy trombitás került a trió felállás fókuszába, akinek művészete tovább öregbíti egy ilyen formáció létjogosultságát. Ráadásul a harmóniahangszer nélküli trió fúvós hangszere rendszerint tenor- vagy altszaxofon szokott lenni, így annál inkább igazi „jazzcsemege” volt a tegnap esti koncert.

A kiváló, izraeli születésű amerikai trombitást mindössze három hete ismerhettük meg személyesen a Mark Turner Quartet szólistájaként. Sejthettük az ott nyújtott teljesítménye alapján is, hogy saját triója élén is valami nagyot „domborít” majd, de a produkció messze meghaladta várakozásunkat. Egyszerűen ki vagyunk éhezve a trombitára. Direkt átfutottam a két legfontosabb fővárosi jazzklub (BJC és OJC) utóbbi pár hónapi programját, és ami a hangszereket illeti a trombita kifejezetten a „mostohagyerek” kategóriájában tartozik. Egyébként érdekes, hogy meglehetősen kevesen választják ezt a hangszert azok a fiatalok, akik jazzre adják a fejüket. Legutóbb nevesebb trombitás Nicholas Payton szereplése volt, ami meglehetős halványra sikerült.

Amint erről a kósza hírek és az általam írt előzetesben is szó volt, tulajdonképpen ez a koncert a trió legújabb – „Dark Nights” című idei lemezalbumának bemutatója volt. Így aztán a két ráadásszámmal együtt elhangzott 11 darabból hatot ezen találhatunk meg. Az is „bejött”, hogy a számos, egyébként remek saját szerzemény mellett a modern jazzben kedvelt standardek is „terítékre” kerültek. A trombitás kompozíciói a címadó, sötét tónusú „Dark Nights, Darker Days”, a lendületes „You in All Directions”, és egy másik remekmű: a „Betray” voltak, míg a közismert standard-ek világát Frank Foster „Shiny Stockings” című örökzöldje (a Count Basie big band repertoárjából), a második (!) ráadásszámként elhangzott „Lush Life” (Billy Strayhorn-tól), és Charles Mingus-nak Lester Young-ot búcsúztató „Good Bye Pork Pie Hat” című (célzás Young jellegzetes, mindig viselt kalapjára) szerzeménye képviselte.  További három szám Cohen tollából a trió 2010-es bemutatkozó CD-jéről – az „Introducing Triveni”-ről – hangzott el: ezek Don Cherry „Art Deco”-ja, az Ornette Coleman művészete előtt tisztelgő „One Man’s Idea” és az első ráadásszám az „October 25th” voltak. Egy másik „dátum” is elhangzott, ugyancsak a második félidőben, ez pedig Avishai édesanyjának írott „November 30th” volt (a „Triveni II.” albumról), amelynek külön jelentőséget adott az a tény, hogy – amint meghatottan bekonferálta – éppen pár napja volt a 70-ik születésnapja. A leltár most már majdnem teljes, a hiányzó dal ugyancsak egy saját szerzemény volt, az első szett záró darabja, amely a „Safety Land” címet viselte és még nem szerepelt lemezen (én legalábbis utána ásva nem találkoztam vele).

Avishai szédületes trombitajátéka csupán csak azért nem volt „meglepetés” számomra, mert már november 12-én a Mark Turner Quartet koncertjén is meggyőződtem róla, hogy nem véletlenül számít hangszere egyik legjobbjának. (Természetesen a Down Beat „poll”-okon is szerepel, igaz a kicsit „populárisabb” stílust játszó Wynton Marsalis, vagy Terence Blanchard megelőzik, nem is beszélve a mostanában „divatba jött” Ambrose Akinmusire-ről, de ez nem futóverseny.) Akkor azt írtam, hogy Miles Davis és Freddie Hubbard nyomdokain halad, most ezt még egy harmadik elhunyt legenda – Chet Baker – nevével is kiegészíthetem. Baker is módfelett szerette a trió formációt, amiben a szólóhangszer igazi főszereplő lehet. Amint mondtam korábban is, ez a felállás azért is „nagy poén” volt, mert szaxofonos trió millió akad a jazz történetében Joe Henderson-tól Archie Shepp-ig, de még a két kolosszus Coltrane és Rollins is csinált trió lemezt. De egyáltalában, akár a BJC sorozatában is szinte minden (világ)sztárzenész szaxis volt (Ravi Coltrane, Miguel Zenón, Chris Potter, Joshua Redman, Kenny Garrett, James Carter, Jerry Bergonzi, vagy legutóbb Mark Turner). Persze ez nem panasz, csak azt akarom illusztrálni, hogy miért is volt olyan üdítő kivétel most ennek a nagyszerű trombitásnak a koncertje. (Az utóbbi években „trombitás fronton” a legnagyobb élményem Dave Douglas fellépése volt Joe Lovano-val, de erre a Trafóban került sor.)

Ami a másik két zenészt illeti, igazán kvalitásos zenészek esetében hol lehet itt kísérőkről beszélni, hiszen mind a bőgős, mind a dobosa „kíséret” közben is ugyanolyan teljes értékű játékot produkál, mint a fúvósszólista. Érdemes volt a trombitás szólói közben külön figyelni a bőgős és különösen a dobos szédületes játékára. (Magam is hazai dobosok társaságában élveztem a koncertet: Sárvári Kovács Zsolttal és Varga Bendegúzzal ültem egy kupacban. Azért a trombitások is „odafigyeltek” – én Subicz Gáborral találkoztam, de biztosan mások is ott lehettek, mert igazi teltház volt. A gitárosokat Bende Zsolt képviselte, de ő a Mark Turner-en is ott volt a zenészek körül, bizonyára a Berklee-ből ismerte őket.) Szóval, nem tudom, hogy a Triveni eredeti bőgőse, bizonyos Omer Avital milyen lett volna, de az őt helyettesítő Jonathan Zelnik fenomenális volt, mind kísérőként, mind pedig a néhány frenetikus szólójában. A fekete amerikai 44 éves New York-i dobos Nasheet Waits,  akivel váltottam néhány szót, óriásit nyújtott, úgy érzem, hogy a saját hangszerén abszolút olyan csúcs volt, mint Cohen. Aki nem hiszi, kérdezze meg a jelen volt dobosokat, pedig „kiértékelésre” nem volt időnk. Azért egy gyors gratuláció és az új CD dedikálása még belefért a művészek „letámadásába”, a hazai zenészek is ott nyüzsögtek, de én hagytam őket, mivel tudtam, hogy milyen strapás lehet egy ilyen európai körút, amelynek első állomása volt Budapest. Szóval szerencsénk volt, mert a körút vége felé már nem lehetnek túl happy-k. (A folytatás egyébként Helsinki, London és Párizs, aztán karácsony után ki tudja?)

Köszönet illeti a Harmónia Jazzműhelyt (Pallai Péter és Kerekes György) ezért a remek koncertért. És legyen ez a reklám helye: hiszen egy hét múlva ugyancsak a Műhely basszuskulcsa alatt (ami az emblémájuk), a brit-magyar műsorcsere keretében Polly Gibbons énekesnő lép a pódiumra a Cseke Trió kíséretével (Cseke Gábor zongora, Oláh Péter bőgő és Jeszenszky György dob.) Ne is mondják, én ott leszek és beszámolok olvasóinknak. De még jobb, ha eljönnek, mert miközben e sorokat írom és a „Dark Nights” dalai szólnak, bármilyen jó is ez a lemez, a tegnapi koncert élménye azt mondatja velem, hogy „az élőzenét semmi sem pótolja”…