Cseke Imi „áldott állapotba” került Dresch Misi zenéjétől
Cseke Imit, a Debreceni Jazzklub hajdani alapítóját, pár éve mutatta be nekem Turi Gábor, aki akkor még Debrecen kulturális alpolgármestere volt. Azóta a „debreceni keménymaghoz” tartozó Imrével találkoztam már a Trafóban, a MüPában és a Budapest Jazz Clubban is, no meg persze az épp aktuális Debreceni Jazz Napokon. 2010 októberében le kellett utaznom a Kölcsey Központba, hogy a 2011-es „40 év 40 előadó” című jubileumi programot megtervezzük. Utána, Turi Gábor házában, a „keménymagos frakció” részvételével (Cseke Imi, Szabó Lajos, Szemerédy Zsolti, Grégász Miki, és még sokan mások. Sorry fiúk, mindenkire nem emlékszem, pedig én vagyok közületek az egyetlen, aki 40 éve nem vesz magához alkoholt…) titkos tanácsot ültünk, és ha vérszerződést nem is kötöttünk, azért megkértem a jelenlevőket, írjanak össze egy listát, kiket látnának szívesen 2011 szeptemberében. Nos, Imi felírta Dresch Misit és Chris Potter-t is. Innen üzenem Imikém, hogy félig-meddig a Te kedvedért (és persze a magamért is!) találtam ki, hogy Chris jöjjön és játssza el Magyarországon addig még be nem mutatott big band kompozícióit a Budapest Jazz Orchestra-val. Az pedig, hogy a lassan másfél éves JazzMa.hu-ba végre ebből a brancsból is tollat (klaviatúrát) ragadott valaki, annak ugyancsak örülök. Annak viszont nem, hogy csak azért, mert a tegnapi cikk kiverte nála a biztosítékot… Van olyan, hogy valaki eddig másmilyen zenéken és előadókon nevelkedett. Annak viszont rettenetesen örülni kéne, hogy a fiatalok (Vörös Janka Group) csakis azért foglalt szobákat szombat éjszakára Debrecenben, hogy megnézhesse az utánuk következő Dresch Quartet-et! És még tetszett is nekik. (A szerk.)
Dresch Misit már legalább 30 éve ismerem. (Én meg több mint 35 éve! – a szerk.) A Vajdahunyad várban hallottam először Regős Pista zenekarában. Azt, hogy ismerem, azt úgy kell érteni, hogy én ismerem és tisztelem őt innen Debrecenből. De mivel ő is sokszor látott már, mint rajongót és beszélgettünk is többször, sőt én is szerveztem koncertet kb. 30 éve, amelyen két formációban is fellépett, ezért köszönni szokott. Nagyon sokszor hallottam már az évek során és lényegesen több CD-m van tőle, mint ami megjelent. Erről a koncertről már ketten írtak itt, ami nagyszerű, mégis úgy gondolom, van, amit én is hozzá tudnék tenni ehhez. Persze az is fontos, hogy az ifjú reménységünk csodálkozik azon, hogy a quartet szokatlan felállású, és hogy egyszerre, anélkül, hogy a tamburmajor beintene, szóval valami megmagyarázhatatlan telepátiától vezérelve, egyszerre váltanak dinamikát és témát. És hogy milyen nehéz ezt úgy hallgatni, ha nem is minden számot, hogy közben a büfében is helyt kelljen állnunk. Amiben persze a 41 év alatt, amióta ez a "világhírű" fesztivál megállíthatatlanul dübörög, én is bizonyítottam már.
Misi zenéje az a MI zenénk, de mégis inkább az övé. Már olyan értelemben, hogy nem csak a kompozíciók az övéi, hanem a műfaj is. Nem akarok itt most definiálni és külföldi viaszokat sajátként eladni, de zenéje leginkább népzene mégis. Sok-sok ötlettel, improvizációval. A műfajok keveredését mellőzném. Azt, hogy ez nem csak a saját műfajában világszínvonalú - Földestől a Fidzsi szigetekig - az evidencia. Hangszeres játékában már régen nem kell őt Coltrane-hoz, pláne Brecker-hez hasonlítani, mert ő már - kalapot le! - Dresch Misi. A kérdés már csak az mindig, hogy aznap milyen lesz.
Ezen az estén Misi igét hirdetett és mi ámulattal, tisztelettel, megrendülve hallgattuk. Nem egy lemezbemutató koncert volt ez, mint ahogy meghirdetve volt, mert minden egyes dal, hang ott a színpadon született meg, a nagy melegben verejtékezve, sikoltva, de közös örömünkre, egymás után egészségesen a világra jöttek. Misi és Lukács Miki minden egyes improvizációjából áradt a hit, a határozottság, a tudatosság. Látszólag ellentmondás, de mintha valaki márványba készítene skicceket. Azaz a pillanat minden kis részéből, cizellálásából az áradt, hogy ezt csak is így kell és szabad eljátszani. Olyan szinten mintha - tudjuk, hogy nem - régen le lettek volna írva. Minden rögtönzés annál jobb, mennél inkább hitetteti el velünk, hogy ez egy megkomponált darab. És ezen az estén ez így ment. Hogy nem minden koncert egyforma színvonalú, abba bele kell törődni. Nem minden évjáratban ugyan olyan jó a cabernet sauvignon se!
És még valami. Az igazán nagyok tigrisek. Azaz tudnak úgy játszani, hogy ránéznek a közönségre és azt tesznek vele, amit akarnak. És azt is lebilincselik, aki esetleg nem is tudja, hogy mit hall. Persze a hallás - és empátia - bizonyos foka kell. Nos, itt, ha szétnéztem, mindenfele ugyanazt a rajongást láttam, mint az én szívemben. Mellesleg egy barátommal voltam, aki nem is hallott még ilyesmit és jazzt is alig. Na, ő is ugyanolyan áldott állapotba került, mint amit a zene sugallt.
