Világsztárok Magyarországon - One Man Show az Erkelben... Oscar Peterson szólókoncertje 1972. december 3-án
2011. szeptember 09., Márton Attila
Peterson évente megismétlődő karácsony előtti koncertjei szívet-lelket melengető adventi programokká váltak a 70-es évek elején, hiszen a most tárgyalásra kerülő fellépése immáron a harmadik volt a sorban.
Sajnos, ezzel véget is ért a nagy sorozat, személyesen többé nem találkozhattunk vele magyar színpadon.
A harmadik Erkel színházi koncertet az tette különlegessé, hogy ezúttal szólóban élvezhettük ennek az egyedülálló pianistának a játékát. Hogy mi a különbség a zongorista és a pianista között, azt Gonda János is megvilágította a koncert rádiófelvételeinek lejátszásakor tartott bevezetőjében. Köztudomású, hogy Peterson felvételeinek többsége elsősorban trióban készült (bőgővel és dobbal, korábban bőgővel és gitárral), később pedig olykor gitárral, bőgővel és dobbal, nem is említve a fúvósokkal készített számtalan felvételét, sőt olyakor énekeseket is kísért), szólófelvételei tehát igen ritkák. Nos, mint a Tanár úr is megvilágította, az említett felállásokban a zongorista bal keze nincs annyira igénybe véve (Peterson esetében erre jó bizonyíték az, hogy agyvérzését követően bal keze gyakorlatilag teljesen megbénult, felvételein azonban ez alig észlelhető). A szólójáték esetében azonban a pianistává avanzsált jazz zongorista csak saját magára van utalva, nincs semmilyen „segítő” tevékenység, más hangszerek szólója, ami alatt lehet „pihenni”, itt minden idegszállal jelen kell lenni. Persze ez Peterson-nak könnyen ment, hihetetlen technikája, fantasztikus zenei képzelőereje, kreativitása és az óriási rutin, valamint az egész korábbi jazz zongoraművészet beható ismerete olyan könnyűvé tette számára a kétórányi szereplést, mintha csak az utcán sétált volna. Pernye András a jazz zongorázás kevésbé kifinomult művelőit jazz- zongoristáknak nevezi, szemben a jazz zongoristákkal. Persze ez a magyarázat Peterson és a műfaj számos nagy művésze esetében nem érvényes, ők jazz zongoristák voltak.
Mint mondottam, Peterson hihetetlen ismeretekkel rendelkezett mind a klasszikus zene, mind pedig a jazz vonatkozásában. Klasszikus oktatója még Kanadában Márky Pál (Paul de Marky) volt, aki annak a Thomán Istvánnak (Stefan Thoman) volt a tanítványa (nevét a XII. kerületben utca viseli), akinek még Liszt Ferenc volt a mestere. Peterson, a dallamos bebop zongorázás legkiválóbb képviselője rajongott Chopin és Liszt művészetéért. Ami pedig a jazz zongorázást illeti, ő szintetizálta az előtte „feltalált” és játszott stílusirányzatokat, mindenek előtt a harlemi stride-iskola legnagyobbjait (Fats Waller-t, James P. Johnson-t, Willie „The Lion” Smith-t, és amit mindenki „kiszúr” Art Tatum-ot), valamint a nagy boogie-woogie és swing zongoristákat (Meade „Lux” Lewis-t, Pete Johnson-t, Jimmy Yancey-t és Teddy Wilson-t), de alighanem minden kortársának művészetére odafigyelt, Earl Hines-tól Nat King Cole-ig, Count Basie-től Erroll Garner-ig. Nat Cole korai trióját annyira kedvelte, hogy még egy albumot is készített a Cole trió modorában „With Respect to Nat” címmel, amelyen Cole-ék leghíresebb repertoár-darabjait dolgozta fel és nemcsak zongorázott, hanem énekelt is (és nem is rosszul).
Nos, az Erkelben ezen az estén azt a rangos pianistát láthattuk, aki két teljes órán át volt képes a figyelmünket lekötni sziporkázó ötleteivel, szédületes futamaival, egy számon belüli tempó- és stílusváltásaival, utolérhetetlen technikájával. Ez utóbbiról csak annyit, hogy ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, de erre vonatkozóan egyöntetű az a vélemény – Vladimir Horowitz-tól Brad Mehldau-ig – hogy aligha lehet meghaladni.
A nagy jazz szakíró, kritikus, a Blindfold Test-ek (Vakrepülés, amikor a zenésznek más „jazzer-ek” lemezeit kell felismerni és értékelni), maga is zongorista és zeneszerző egyszerűen azt mondta, hogy amennyiben létezik reinkarnáció, akkor ő Oscar Peterson-ként szeretne újjászületni.
Volt ingabasszus, trilla, drive, líra, könnyed szórakoztató zene és koncerttermi bravúr, boogie-woogie és blues 120 percen keresztül. Átizzadt zakó, fáradt mosoly és nagy-nagy siker...
Olyan szakállas standard-ekből varázsolt briliáns remekművet, mint a „Body and Soul”, a „Bye Bye Blackbird”, vagy a „Sweet Georgia Brown”. Hallhattuk még a nagy amerikai daloskönyv olyan ismert darabjait is, mint az „I Can’t Get Started”, „Them There Eyes”, „Here’s That Rainy Day”, „Tenderly”, „Who Can I Turn to”, „Satin Doll”. Érdekes volt és mondhatom, hogy soha másutt tőle nem hallott régi dal is elhangzott, amely Storyville, a New Orleans-i mulatónegyed 1917-es bezárása után a várost elhagyó jazz zenészek „kései siratója” volt: „You Don’t Know What It Means to Miss New Orleans”. (Csak a rend kedvéért: itthon a teljes félreértés jegyében ezt a számot New Orleans kisasszonyként ismerték, nos a to miss igei jelentése, hiányolni valamit). És – tételezzük fel, hogy a budapesti közönség tiszteletére – Kozma József „Hulló falevelek” (Autumn Leaves) című kompozíciójának egy fergeteges verziója is elhangzott. Annak illusztrálására pedig, hogy a Mester bármilyen alapanyagból képes volt „made by Peterson” remeklést kihozni, az akkoriban igen divatos film-betétdalt, Henry Mancini és Johnny Mercer „The Day of Wine and Roses” című slágerét is „petersonosította”. Persze, szinte minden számot ütemes vastaps követett, ami egyébként hazai specialitás, általában meg is lepi a külföldi művészeket. Peterson sem tudott mit kezdeni vele és ezt úgy oldotta meg, hogy belevágott a következő számba, mire halálos csend lett.
Szóval mi igen hamar elbúcsúztunk Tőle, pedig csak 80 évesen 2005-ben, azaz 33 évvel később vonult vissza a szerepléstől. Gonda János mesélte el – ugyancsak a szólókoncert 2010-es rádióadásának bevezetőjében –, hogy az ORI vezetői egyik alkalommal, persze még a pesti koncertek előtt, azzal bízták meg, hogy a Nemzetközi Jazz Szövetség alelnökeként puhatolózza ki, hogy Peterson hajlandó lenne-e Budapestre jönni. Felfoghatatlan ez a dilettantizmus, hiszem ez csak pénz és időpont-egyeztetés kérdése volt. Nem véletlen – ahogy a Tanár úr is elmondta –, hogy Peterson válasza az volt, ezt a menedzserével kell megbeszélni. Mindezt csak azért mondom el, mert azért a következő három évtizedben még meg lehetett volna hívni, hátha érdekelt volna valakit. (Kedves Hivatásos Jazzrajongó! Míg Oscar Peterson az 1970-es évek elején a State Department un. „keleti blokkot fellazító politikája” eredményeként jött Budapestre, addig 1990, a so called „rendszerváltozás” (?) után, már üzleti alapon 75.000 USD-ért ajánlgatta Oscar bácsit a menedzsmentje! – a szerk.) Ráadásul közben emberek szoktak felnőni ennyi idő alatt... Jellemző, hogy Bécsben még 2003-ban is koncertezett!!! Nos, még ilyesmik is eszembe jutottak a csaknem 40 évvel ezelőtti budapesti koncert kapcsán...
A nagy zenész 2007 karácsonyán hunyt el, ennek sem volt túl nagy hazai visszhangja. (Hacsak nem számítjuk annak azt a riportot, amit Pocsai Krisztina készített a Toronto-ban élő Botos Róberttel, aki OP személyes felkérésére, akko épp 16 éves kislányát tanította zongorázni! – a szerk.) Talán nem lesz érdektelen az akkor írott nekrológomat közreadni.
A mellékletek között még érdekesség Ruttka Ferenc festőművész alkotása Peterson-ról, amelyet Ferinek maga a Maestro dedikált.
