Világsztárok Magyarországon - Ella Fitzgerald első budapesti koncertje az Erkel Színházban 1968. február 29-én
2011. április 09., Hivatásos Jazzrajongó
Louis Armstrong 1965-ös Népstadionbeli koncertje után szinte „kötelező” volt a legnagyobb jazzdíva, Ella Fitzgerald meghívása, hiszen alighanem ez a két név volt a legismertebb a korabeli Magyarországon a nemzetközi jazz világából.
Ez a hideg télvégi nap meglehetősen emlékezetes maradt számomra, éspedig nemcsak a nagy koncert okán, de privát vonatkozásban is. Mindenki ismeri azt, hogy a véletlenek összejátszása sokszor produkál előnyös, de olykor hátrányos történéseket. Nos, elég ha annyit mondok, hogy a mindössze négy évenként bekövetkező „szökőév” februári utolsó napján, 43 éve, volt nejem húgának az esküvője – 180 km-re a koncert színhelyétől – Miskolcon. Ráadásul mi nemcsak közeli rokonok, de tanúk is voltunk a nevezetes eseményen, később pedig a születendő két fiú keresztszülei is. Az tehát fel sem merülhetett, hogy mi ne legyünk jelen, a szerencsénk csak az volt, hogy a polgári házasságkötés már előző napon megtörtént és az ünnepélyes templomi esküvőre pedig déli 12-kor került sor. Így aztán az ünnepi ebéd után rohantunk a pályaudvarra és anélkül, hogy pesti lakásunkban kifújhattuk volna magunkat, amúgy lakodalmi díszben gyalog sétáltunk el a Keleti pályaudvarról a közeli Erkel Színházba. Érdekes, hogy aznap még valaki fontosabb is érkezett a Keletibe, mégpedig az est főszereplője Ella Fitzgerald és kísérői, a Tee Carson trió valamint egy-két menedzser féle személy. Mindezt a fotós Fejes Laci barátomtól, a Film, Színház, Muzsika főmunkatársától tudtam meg később, aki vette a fáradságot arra, hogy a „nagyasszony” érkezését is megörökítse.
A koncertre természetesen a legnagyobb érdeklődés mellett került sor. Én már hetekkel (vagy hónapokkal?) korábban megvettem a jegyeket, de lépten-nyomon leszólítottak eladó jegyek ügyében és biztos vagyok abban, hogy aznap este arattak a jegyüzérek. Ella akkoriban már vagy másfél évtizede járta a világot trió kísérettel, amelynek összetétele évről-évre változott és a számos lemezen kiadott „élő” felvétel miatt a helyszínek sokasága is nyomon követhető. (Jellemző, hogy két évvel későbbi budapesti koncertjén már a trió minden tagja más volt…) A tájékozottabb közönség ily módon mind a repertoárt, mind a produkció lefolyását többé-kevésbé ismerte már, de persze más volt mindezt élőben látni és hallani, nem is beszélve arról, hogy akkoriban jazzvonatkozású filmek a „vasfüggöny mögé” el sem jutottak, a videó- és DVD-technika pedig hol volt még akkoriban… Ha a Magyar Rádió nem rögzítette volna az egész koncertet, akkor szinte lehetetlen lenne 43 év távlatából felidézni, hiszen volt egy 1970-es koncert is a Tommy Flanagan trióval, és mint mondottam, Ella mérhetetlen hangzó öröksége is tele van élő koncertfelvételekkel, amelyek között eligazodni még akkor sem lenne könnyű, ha valaki csak ennek az egy nagy művésznek szentelné érdeklődését. Kezdjük a kísérőkkel. Érdekes, hogy a nagy énekesek zongorakísérői, de még a többi hangszeresek sem feltétlenül a leghíresebb jazz zenészek közül kerülnek ki, hiszen az, hogy valaki kiugróan jó zenész még nem feltétlenül garancia arra, hogy jó kísérő is. Ilyen kivétel is akadt persze, mint pl. Oscar Peterson vagy a már említett Tommy Flanagan. Ezúttal, az akkor még számomra (és gondolom sok más magyar jazzrajongó számára) teljesen ismeretlen Tee Carson volt a zongorista. A bőgős Keter Betts és a dobos Freddie Waits már ismertebbek voltak, őket Leonard Feather évtizedenként kiegészítve és aktualizálva kiadott jazz enciklopédiáiban is megtalálhattuk.
A koncertet, az akkori idők szokása szerint, egy konferanszié vezette be, aki ekkor éppen a rádiós Rácz György volt. Persze mindenki már tűkön ült, mert Ellát akarta… Aztán meg is jelent „álmaink asszonya”, akit elképesztő ováció fogadott. Mindjárt egy fergeteges „It’s All Right with Me”-vel indított – Cole Porter örökzöldjével biztosított minket, hogy vele minden rendben van. Aztán egymást követték a mindenki által ismert és kedvelt jazz standard-ek: „I’m Beginning to See the Light”, „On a Clear Day”, „Body and Soul”, „A Foggy Day”, „Gone with the Wind”, „Midnight Sun”, „Mr. Paganini” és az újabb „divatoknak” is kicsit hódolva a „One Note Samba” és a „Sunny”. A szünetben mindenki csak az előadásról beszélt és a még hátralévő élményekre készült. A trió kezdett egy remekbeszabott „St.Louis Blues”-zal, amit a nagy taps miatt még egy rövid „Stardust”-tal toldottak meg, majd ismét beperdült Ella és szemlátomást őrá is átragadt a közönség lelkesedése. A „Satin Doll” és a „Day In Day Out” után valami elképzelhetetlenül csodálatos scat-vokállal kápráztatta el a közönséget, amit téma nélkül rögtönzött. Ezt követően is még tovább sorjáztak a legnagyobb sikerei: a „Summertime”, a „Lady Be Good”, a „Let’s Do It”, a karrierje elejéről ismert „A Tisket A Tasket”, az Armstrong-paródia „I’m Confessin’”, a mindenki által ismert „Mack the Knife” (ennek szövegébe Budapestet is beleszőtte). Ekkor már 10 óra is bőven elmúlt és Rácz György lekonferálta az estet, de a percekig zúgó taps arra késztette az előadókat, hogy még két hosszú ráadással honorálják a közönség lelkesedését. Az első ráadás szám az addig még ki tudja milyen okból nem játszott nagy Ella siker a „How High the Moon” lett, ráadásul a közönség köréből kiáltották be a kért címet! Ella az improvizált részeket azzal fűszerezte, hogy más, közismert standard-ek egy-egy részletét szőtte bele, mintegy zenei „patchwork”-öt készítve. Képzelhető a közönség öröme, amely akkoriban még sokkal intenzívebb volt, mint a mai „jólfésült” koncerteken. A második ráadás szám (encore) is igen stílszerű és szellemes megoldás volt, hiszen a „My Fair Lady” egyik jól ismert betétdala, az „I Could Have Dance All Night” hangzott fel, amelyben a nagy díva arra célzott, hogy ő legszívesebben egész éjjel énekelne (táncolna...), de egyszer minden véget kell, hogy érjen. Most már a közönség is belátta, hogy az ekkor már 50 éves művésznő is elfáradt, hiszen a rádiófelvétel tanúsága szerint is teljes 2 órát énekelt a budapesti közönség előtt. Arra is jól emlékszem, hogy a koncert során kért valami ülőalkalmatosságot, mire egy vacak széket kerítettek sebtében a testes művésznőnek. Aláírás beszerzése szóba sem jöhetett, mert hermetikusan elzárták a rendezők (két év múlva aztán sikerült) és bizony kicsit hosszúnak bizonyult ez a nap a mi számunkra is. Persze olyan vastapssal zárult az est, amit nem sokszor hallhattak a patinás falak. Ella első budapesti koncertje is beszédtéma volt hetekig és a fotóriporterek szebbnél szebb felvételei – az Armstrong koncerthez hasonlóan – még évek múlva is visszaköszöntek a lapokban és a kiállításokon. Felejthetetlen élmény, nagy koncert volt!
