Stokes, Brenda Earle: Solo Sessions Vol. 1 2019. november 05., Orbay Lilla Cecília

Brenda Earle Stokes – Solo Sessions Vol. 1 (Allsheneeds Music)

Brenda Earle Stokes egy kanadai születésű jazzénekes, zongorista. Zenekarvezetői múlttal is rendelkezik, többek között Donny McCaslin, Joel Frahm, Wycliffe Gordon, Maurice Hines és a DIVA Orchestra társaságában is színpadra lépett.

A “Solo Sessions Vol. 1” az első szóló lemeze, amit 2019. 06. 28-án vettek fel, és november 15-én fog megjelenni!

Mikor elindítottam az első felvételt , ami az „If You Never Come to Me” című Jobim szerzemény, felszisszentem az első hangja után, mert már akkor realizáltam a tisztaságát, illetve a fekete beütésű, ugyanakkor néha angyali hangszínét. A technikája is lenyűgöző. Annak ellenére, hogy Brenda-nak inkább szerintem a swingek és a „mainstreamebb” számok jobban állnak, ez a latin szám is elég autentikusnak érződött.

Meglepően jól zongorázik, a szólói is rendkívül változatosak, jól fel vannak építve, vannak ívek. Az az érzésem volt, hogy minden ötödik másodpercben egy másik zongoristára hajaz, emiatt nem tudnék kiemelni egy olyan elemet sem, ami végig jellemezte a szólóit. Sokat játszik a ritmikával és abszolút mondatszerűen gondolkozik.

A lemez egy saját számot is tartalmaz, amit rögtön a második helyre helyeztek, ez a “Standing” címet viseli. Tetszik a szöveg, a stílus, a kidolgozottság. Popzene és jazz vegyítése ez a szám, és a repertoárba is illik.

Az arranzsokról annyit, hogy az összeset ő találta ki, ízlésesen alkalmazza őket.

A saját számán kívül több popszám is szerepel a lemezen, mint például a “The Consequence of Falling” (D' Ubaldo, Nowels, Jr, Steinberg), “I Can Let Go Now” (Michael McDonald), “The Power of Love” (J.V. Colla, C.J. Hayes, Huey Lewis ), és a “The Waltz” (C. Tamburr, szöveg: Brenda Earle Stokes).

Nos, sajnos ezek abszolút mellőzhetőek lennének. Nem is illenek össze a többi számmal, mert a két végletről származnak. Vannak a jazzszámok, a korábban említett vegyes stílusú saját szám, és ezek a „popslágerek”, amiket sajnos hamisnak is hallottam, és az improvizáción is éreztem azt a szándékot, hogy „csak azért csinálom, hogy jazzy legyen”, emiatt az is erőltetett és sokszor hamis volt.

Vagy, ami szépnek nevezhető, pl. az „I Can Let Go Now”, az is egy teljesen más univerzum, nem értettem a keresnivalóját a felvételek között.

A 11. szám, az “East of The Sun (B. Bowman ) című standard viszont tökéletes zárószám volt.

Összességében nagyon örülök, hogy hallhattam, megismerhettem Brenda-t, akit egy fantasztikus érzékkel rendelkező jazzművésznek nevezhetünk, minden elismerésem, és gratulálok a lemezhez!