Stern, Mike: Trip 2017. szeptember 22., Dr. Szabó Csaba
Mike Stern – Trip (Heads Up/Karsay)
Aki eddig nem hallotta a szomorú hírt, az most a CD borítóján elolvashatja. Mike Stern tavaly egy súlyos balesetet szenvedett. Valami építkezési törmeléken megcsúszott egy New York-i utcán, és mind a két kezét eltörte. Több operáció következett, és egy jó ideig kétséges volt, fog-e tudni ezután gitározni egyáltalán. De a végén minden jól alakult: Mike felépült, tud újra gitározni, habár eleinte a pengetőt pillanatragasztóval kellett az ujjaihoz ragasztani (innen a lemez tizedik számának címe: "Scotch Tape and Glue"...). Újra koncertezik, járja a világot, és most kiadta, balesete óta az első lemezét, "Trip" címmel - amely ugye egyszerre jelent utazást és megbotlást (és még beszívott állapotban történő hallucinációt is, de rossz az, aki rosszra gondol.)
Szóval, itt ez a lemez. "the gang is all here, again"... mondhatnánk. Szinte az összes régi "tettestárs" szerepel a lemezen, Randy Brecker trombitál (és Wallace Roney is egypár számban) Bill Evans és Bob Franceschini szaxofonozik, basszusgitáron Victor Wooten, Teymur Phell és Tom Kennedy játszik, és majd' minden dobos itt van, aki számít: Dennis Chambers, Dave Weckl, Lenny White, Will Calhoun... És szintetizátorokon ismét Jim Beard-et köszönthetjük, aki (mint a régi szép időkben), producere is az új lemeznek.
Kicsit féltem, hogy Mike gitártudása megsínyli az elmúlt évet. De, nem: nem hallható - vagy alig hallható - a különbség. És nem is a gitározással van bajom. Hanem ezzel a szokásos vegyesfelvágottal, amit a tizenegy szám felvonultat.
Mikor Mike-ról e-mailt váltottunk a napokban, Maloschik Robi, az ő utánozhatatlan stílusában megjegyezte: " Nem értem a Mike Stern felvetésed... Ti. 35 éve (We Want Miles) ugyanazt játssza. Most jöttél rá???"
Szerintem, igen is, meg nem is. Nyilván a gitározása, a gitárfutamai egy bizonyos, jól felismerhető stílust követnek. De ezzel együtt, a korábbi lemezein, Mike azért felvonultatott pár ötletet/koncepciót és így jó pár lemeze markáns, egyedi stílust mutatott. Ott van például a "Standards (and Other Songs)", leheletfinoman hangszerelt darabokkal. Vagy a "Play", amelyre meghívott jó pár másik gitáros-kollégáját, és felelgetnek egymásnak, stimulálják egymás fantáziáját. Még az Eric Johnson-nal felvett duólemezben is van spiritusz. De, sajnos, az utóbbi évtized legtöbb lemeze (pl. "Big Neighborhood") ugyanazt a (bevált?, elfáradt?) formulát követi, ugyanolyan számok sorakoznak rajtuk. Ez a trend mostani lemezre odáig fajult, hogy majdhogynem azt is meg lehet mondani, hogy ezek az új számok egész pontosan melyik korábbi Mike Stern számra hasonlítanak kísértetiesen. (Kivéve a "Gone"-t, amelyben Mike - amúgy nagyon kellemes - Nylon String gitározása inkább egy Pat Metheny számra hajaz, valamelyik filmzene-lemezről...) Egy másik új (fura) elem a lemezen, hogy egyes számokban Mike (végtelenített) szólóiba halkítanak bele (szakszóval: elúsztatják), és csak úgy lesz vége a számnak. Mintha a producer, Jim Beard is unná már egy kicsit ezt az egyhelyben topogást.
Nem kellemetlen lemez ez, el lehet hallgatni, szépen szól a felvétel, makulátlan a keverés és remek a hangszerek egyensúlya a felvételen. És Mike felesége, Leni Stern ghoni-játéka is visz egy kis új, egzotikus színt egy-egy számba. Mégis, összességében az a benyomás, hogy hallottuk már Mike-től tökugyanezt a bop-funk-rock-jazz egyveleget - nagyon, de nagyon sokszor.
A baleset kapcsán - ha már egyszer így alakult - azt gondoltuk volna, hogy Mike-nak lesz egy kicsit több ideje komponálni, vagy valamilyen új koncepciót kiagyalni. Ehelyett... "more of the same".
P.S.: Sorry Mike. I still love you and, of course, great to have you back.
