Scott, Kendrick: A Wall Becomes a Bridge 2020. január 27., Salvai Ádám

Kendrick Scott – A Wall Becomes a Bridge (Blue Note/Universal Hungary)

Kendrick Scott Oracle koncert a Budapest Jazz Clubban. Ez az információ ért utol mindenhol az utóbbi időben és látva, hogy az együttes egyik tagja Mike Moreno gitáros, egyből felkaptam a fejem. Azóta Moreno-ról már jelent meg írásom és a koncerten is jelen leszek, ha minden jól megy. A mai téma azonban a formáció legutóbbi lemeze, az „A Wall Becomes a Bridge”.

Több, már említett okból is kíváncsian hallgattam bele az albumba. És már az elején éreztem, hogy valami nagyon jó dologra találtam rá ezúttal. A felállást a dobos Kendrick Scott mellett alkotja Taylor Eigsti zongorista, Joe Sanders basszusgitáros, Mike Moreno gitáros és John Ellis fúvós hangszereken. A zenekar ilyen formában 2013 óta működik. Az album producere az a Derrick Hodge, akit például a Robert Glasper Experiment basszusgitárosaként is ismerhetünk.

A zenekarvezető célja a zenéivel, hogy szembeszálljon a félelmekkel, amelyek visszatartják az egyént a kibontakozástól és az összefogástól. Scott az album elkészülte előtt kezdetben frusztrált volt, elégedetlen a zenei ötleteivel. Hodge volt az, aki támogatta, hogy öntse zenei formába ezt a frusztrációt és szálljon szembe ezekkel az érzéseivel. A kiváló zenésztársak között végig fennáll a tisztelet és az odafigyelés egymás irányába, illetve a támogatás érzése.

Az album felvezetéseként a “New Eyes” előrevetíti a modern zenei világot és hangzást, ami jellemzi a formációt és az album teljességét. Hozzám személy szerint közel áll ez az irány és nagyon izgatottan vártam, hogy bontakozik ki a zene a folytatásban. Itt még főleg a szaxofont hallhatjuk egyedül a különböző háttérzajok tengerében a többi hangszernek köszönhetően.

Ezt követi a „Mocean” című dal egy kellemes, nekem igen tetsző témával. A zongora és a gitár játékot emelném ki ebből a produkcióból, amely után a „Windows”-zal folytatódik a lemez.

A rövidebb dal után érkezik a „Voices”, egy meghittebb atmoszférájú kompozíció. Gyönyörűen bontakozik ki az első pillanattól fogva, a hangszerek szerepe folyamatosan fokozódik, épül egymásra. Az ilyen pillanatok és élmények miatt szeretem nagyon az ehhez hasonló világú zenéket.

A kövezkező a „BeLoved”, szintén egy rövidebb bejelentkezés, tulajdonképpen a „Voices” lezárása és egy átvezetés.

A „Don Blue” egy emelkedetebb hangulatú, kicsit gyorsabb tempójú dallamra épül, amiben pedig Moreno nyilvánul meg egy gitárszólóval. A folyamatos építkezés után ez átfolyik Ellis improvizációjába és végül visszajön a téma.

A „Becoming” egy nagyon szép, kellemes ballada. Minden zenész kiválóan alkotott ebben az érzelmes környezetben is.

„Horizons” címmel egy újabb felvezetővel visszatérünk a modern hangzásvilágba és a „The Catalyst’-tal haladunk tovább. Moreno egy nagyon jó szólót tesz a közösbe, amit újfent Ellis követ, majd Eigsti a billentyűkön.

Az albumon tizedikként elhangzik a „Pleh”, melyben Scott szabadul el némileg a dob mögött, majd jön az utolsó előtti dal, a „Nemesis”. Itt a modern hangzás ismét kicsit hátrébb szorul, mégis teljesen beleillik az eddig kialakított zenei környezetbe.

Zárásként pedig elhangzik az „Archangel”, amely talán az album legszebb műve. Rendkívül jól összegzi az egész lemezt: nem robban, és talán nem üt át, de megfogalmaz valamit, közvetít, illetve rámutat.

A zenészek sokoldalúsága, zenei kifejezőképességük színvonala lenyűgöző számomra. Ahogy meg tudnak ragadni egy-egy érzést, érzetet és a hangok együttesén keresztül ki tudják fejezni azokat. Egyénieskedést semmilyen szinten nem véltem felfedezni, ez egy komolyan összetett produkció volt minden egyes tagtól.

Nagyon kíváncsian várom már a hamarosan (február 4-én) megrendezésre kerülő koncertjüket a Budapest Jazz Clubban, ezek után nem szívesen hagynám ki!