Meadows, Marion: Soul Traveler 2015. február 07., Albert Zoltán
Marion Meadows - Soul Traveler (Shanachie)
Az amerikai smooth jazz piac leginkább szaxofonosokban bővelkedik, sok példa van arra, ha valaki kifejezetten egy hangszerrel és egy konkrét zenei irányzatban próbál érvényesülni. Nincs ez másképp a szopránszaxofon esetében sem, természetesen Kenny G mellett is van élet a populáris jazz műfajban.
A mai alkalommal egy "régi motoros" jelentkezett új lemezzel, Marion Meadows 1990 óta tartó szólókarrierjének 13. nagylemezéről lesz szó az alábbiakban, amely ezúttal a világzene, a lounge és a chillout műfajok felé tekint.
A "Celebration Road" jól definiálja azt a zenei utat, melyet végigjár Meadows a következő 51 percben, az első dalban az ismert szaxofonos Najee a vendég, de ezúttal kiváló fuvolajátékát hallhatjuk. A "Magic Man" Elan Trotman személyében jelenik meg, majd az "Andalusian Sunset" dallamai szólalnak meg. A "Soul Traveler" címadó dal ellenére nem fogott meg, az egyformaságot a "Humanity" pozitív hangulata töri meg, Lamar Gaines zongorajátékával kiegészülve. Az "Invisible" a The Rippingtones-t idézi, majd a "Mother Earth" egy, a "Humanity"-hez hasonló, komplexebb érzést közvetít, intenzívebb világzenei effektusokkal, melyhez hasonlót Meadows 2013-as lemezéről (The Whisper) ismerős lehet, itt azonban a rapper Tony "TB" Bias a vendég, ami viszont nem igazán hiányzik ebből a dalból. A "Dark Beauty" az elmélyültebb smooth jazz világot hozza, viszont több volt ebben a dalban, mint ami ki lett belőle hozva végül, hiába a jó zongoraszóló, a szaxofon nem jut el a csúcspontra. Sablon elemekből építkező kompozíciónak tűnik a "Life in the Clouds", itt az a benyomásom, hogy a lemezen már hallottam két, ehhez nagyon hasonló szerzeményt, a diszkomfort érzésemet pedig fokozza a némileg indokolatlanul recsegő szopránszaxofon, hiszen zeneileg, ebben a formában elvesz a dal értékéből. A "Dream Catcher" egy dramatikusabb irányba kalauzolja a hallgatót, mindezt váltja a lendületesebb "Real Time" a fiatal szaxofonossal, Vincent Ingala-val, de összességében ez sem fogott meg igazán. Az utolsó dal ismét a The Rippingtones utazós hangulataira asszociál, de ilyet is hallottam már a lemezen.
Ha háttérzeneként, nem odafigyelve hallgatjuk a “Soul Traveler”-t, akkor jobban működik, de a dalokból több helyen hiányzott a fantázia és a kreativitás, valahogy egy picit többet vártam ettől az albumtól.
(Csak zárójelben jegyzem meg, ez a CD ma reggel a New York-I Jazzlista 5. helyén nyitott… - A szerk.!)
