Lovano, Joe: Classic! (Live at Newport) 2016. augusztus 25., Gáspár Károly
Joe Lovano Quartet - Classic! (Live at Newport) (Blue Note/Universal Hungary)
„Egy bé-blues is világszínvonalú kell, hogy legyen!”
Nem tudom, hogy a világ más tájain, hogy megy ez, de hazánkban bizony éles szembenállás bontakozott ki a mainstream vonal és a kísérletező, fuzionális irányzatok képviselői között. Nem akarok, és nem is tudok igazságot tenni ebben a vitában (sem), de azt gondolom, hogy a fősodrás ismerete, tisztelete és ápolása nélkül, nincsen igazi jazz és/vagy improvizációs muzsika. Néhány zseniális művész meg tudta tenni, hogy „standard”-es lemezek és koncertek teljes mellőzése mellett, maradandót, egyénit alkotott. Most hirtelen Jan Garbarek jut eszembe, aki ezen ars poetica szerint építette fel karrierjét, és alkotott nagyszerű zenéket. Persze nem hiszem, hogy „megfázna” pl. egy „Sztellában”...
Visszatérve a hazai vizekre; közhellyel folytatom írásom, sorry! A legszebb ház is összedől előbb-utóbb, ha nincsen jól megalapozva. És bizony -ha tetszik egyeseknek, ha nem- a jazz fundamentuma a mainstream, melynek magasfokú elsajátítása nélkül nem lesz senkiből igazi jazzista! (Mondom még egyszer: a kevés kivételtől eltekintve; de mint tudjuk, ezek erősítik a szabályt...) Hiába dolgoznak fel egyesek 78576563742237604470 népdalt, hiába használnak sci-fi-kbe illő kütyüket, hiába fűznek rendkívül intellektuális -vagy annak tűnő- kommentárt produktumaikhoz, nem lesz az jazz, csak valami öncélú próbálkozás...
Kedves Olvasóink! Engedjék meg néhány név megemlítését, kiknek munkássága jó példa arra, hogy a mainstream jazz tudásának megszerzése után, jobbnál jobb munkák születnek saját kompozíciók és feldolgozások terén. A teljesség igénye nélkül: Szakcsi Lakatos Béla, Dresch Mihály, Borbély Mihály, „Tzumo” Oláh Árpád, László Attila. Jobb a békesség alapon, a számomra nem éppen követendő úton járókat, inkább nem említem, de egy kis játékra invitálva Önöket, az alant következő szaggatott vonal, szabadon, tetszés szerint kitölthető. Privátban én is megcsinálom. Háháhááá!!! (Sátáni kacaj.)
------------------------------------------------------------------------------------------------------
No de, miért jutottak eszembe a fentiek, bevezető gyanánt? Hát kérem, Maloschik főszerkesztő úrtól átvettem új „megbízásom” tárgyát, ami Joe Lovano új albuma, a „Classic! (Live at Newport)”. A felvétel 2005 augusztusában a Newport Jazz Festival-on készült, és a Blue Note Records úgy döntött, most adja ki. Jobb később, mint soha!
A korongon Lovano-hoz méltón, igazi „nagyágyúk” szerepelnek. Az azóta sajnos elhunyt Hank Jones zongorázik, a cseh származású, de évtizedek óta az USA-ban élő George (eredetileg: Jirí) Mraz bőgőzik, és -véleményem szerint- minden idők egyik legjobb ütőse, Lewish Nash dobol.
Három Lovano szerzemény („Big Ben”, Bird’s Eye Wiew”, „I’m All For You”), két Thad Jones dal (Don’t Ever Leave Me”, „Kids Are Pretty People”), és egy Oliver Nelson kompozíció, a „Six and Four” hangzik el a CD-n. Lovano és Thad Jones (nem mellesleg, Hank, Thad (trombita) és Elvin Jones (dob) testvérek voltak) munkái abszolút a jazz standard-ek világát, hangulatát idézik, a „Six and Four” pedig egyenesen az.
Itt futnak össze a szálak az „introduction”-ben leírtakkal. Lovano, Jones, Mraz és Nash hosszú pályafutásuk során részt vettek mindenféle stílusirányzatot érintő projektben, és -natürlich- mindig a legjobbjukat nyújtották. Mégis, ha oda kerül a sor, akkor bizony megszólal a „dögös” swing, és még egy „szimpla” bluest is világszínvonalon interpretálnak (konkrétan ez a „Big Ben”). Nincs mellébeszélés, hogy én „new wawe”-es vagyok, meg, hogy „lejárt az ideje a standard-eknek”. Piramisokat sem „húzunk fel” mostanság, de azért mégis, a mai napig csodájára járunk ezeknek az ősi építményeknek, és eszébe nem jut senkinek azt mondani: ezekre már nincs szükség, hagy lepje be őket a homok. A jazz standard-ek, a be-bop, a mainstream a mi piramisaink, Charlie Parker, Miles Davis, John Coltrane és a többi géniusz, pedig a fáraóink!
Visszatérve konkrétan a „Classic!”-re, nagyon érdekes megfigyelni, ahogy kiegészíti egymást Joe Lovano „hagyománytisztelő”, de mégis nagyon modern, és Hank Jones blues-os motívumokkal tűzdelt, rendkívül ízléses játéka. Ilyen jellegű lemezekért bizony a hatvanas évekbe kell „visszautaznunk”, a Blue Note kiadó újjászületése tájékára. Hatalmas teljesítmény, hogy a XXI-ik században ezt a „feeling”-et tudják újra elővarázsolni a művészek!
Nagyszerű és találó a címválasztás, hiszen jellegét, mondanivalóját és minőségét tekintve, valóban klasszikussal van dolgunk! Ha nem ez lenne, a következőket javasolnám felírni a borítóra: „Brilliant!”, „Excellent!”, „Genius!”, „Epic!”. Esetleg „Dzsanesz utca!”...
Ma má’ vót (minimum) egy közhely, de muszáj még egyet elsütnöm! A „Classic! (Live at Newport)” kötelező darab minden jazzrajongó számára! Jó szívvel ajánlom!
Joe Lovano: Classic! (Live at Newport) (Blue Note 2016)
1. Big Ben
2. Bird’s Eye Wiew
3. Don’t Ever Leave Me
4. I’m All For You
5. Kids Are Pretty People
6. Six and Four
Joe Lovano – tenorszaxofon
Hank Jones – zongora
George Mraz – bőgő
Lewis Nash – dob
