Lovano, Joe: Bird Songs 2011. december 13., Meleg Tamás
Joe Lovano igazán szerencsés embernek mondható: a ”Big T” néven elhíresült, kiváló tenoros édesapja, Tony Lovano mellett két nagybátyja is szaxofonos volt (a harmadik valami véletlen folytán be-bop trombitás lett), így nem csoda, hogy az ifjú Joe már egészen fiatalon találkozott Charlie Parker felvételeivel. A bookletben hosszasan taglalja is, milyen sokat jelentett számára Bird zenéje, és milyen úton segítette őt a fejlődésben. Ha mindezt nem írná le, és nem ismerhetnénk saját biográfiájából a körülményeket, amelyek között Lovano elindult azon az úton a hatvanas években, melyek napjaink egyik legmeghatározóbb és legegyénibb jazzszaxofonosává tették, ezt a korongot hallgatva akkor is az lenne az érzésünk, hogy előbb tudta kívülről a “Donna Lee”-t, mint az egyszeregy-et. Bárki, aki szaxofonozásra adja a fejét, és improvizcióval szeretne foglalkozni, “kénytelen” belevetni magát Parker frenetikus témáiba és improvizációba, az tiszta sor… az már a legnagyobb muzsikusok között is ritka viszont, hogy valaki úgy tudjon hozzányúlni Bird egyébként zárt rendszerben létrehozott tökéletes koncepciójához, hogy pont a kompozíciók és az improvizációk struktúráját gondolja újra. Ehhez egyrészt töviről hegyire, de tényleg zsigeri szinten kell ismerni a teljes Parker-életművet, másrészt olyan kiforrott és összetéveszthetetlen stílussal kell rendelkezni, mint amit egy Joe Lovano magáénak tudhat.
Természetesen Lovano kreativitásán és kvalitásain kívül muszály pár szót a zenekarról is ejtenünk, hiszen a US Five egy eleve merész apparátus, melynek Lovano mellett a zongorista James Weidman, az elbűvölő bőgős Esperanza Spalding (akit szólóprojektjéről inkább ismerhetnek a magyar jazzrajongók, hiszen a közelmúltban hazánkban is tiszteletét tette), valamint két dobos/ütőhangszeres, Otis Brown, III. és Francisco Mela a tagjai. Nem mindennapi dolog két dobost alkalmazni egy zenekarban, Mela és Brown azonban anélkül teszik végig izgalmassá a kíséretet, hogy egy pillanatra is azt kéne éreznünk, túl sűrű a zenekari hangzáskép. Jóformán egy hangszerként reagálnak a szaxofonos igencsak ritmus-vezérelt ötleteire.
Lovano évek, évtizedek óta a különleges megoldásokat keresgéli a hangszerek illetve hangszertartozékok tekintetében is. Nem szokványos, hogy fából készült fúvókát használ a tenorszaxofonon (részben talán ennek köszönheti különlegesen puha hangszínét), de előrukkolt már olyan különlegességek “reklámarcaként” is az utóbbi években, mint az egyenes tenorszaxofon, vagy az azóta hangszerparkjának állandó tagjává vált Aulochrome, mely tulajdonképpen egy kétcsövű szopránszaxofon, ami több hang megszólalását is lehetővé teszi egyszerre. Ez a különlegesség a Bird Songs-on is szerepel, mint ahogy a G hangolású mezzo-soprano is, mely annyira újdonság, hogy ezelőtt még semmilyen hivatalosan kiadott felvételen nem volt hallható (!) .
Mindent összegezve igazi csemege a lemez, amit ráadásul (ez sem mindegy!), igen jólesik hallgatni, már így zsinórban harmadjára is. Parafrázis-szerűen újragondolt Charlie Parker-kompozíciók (a balladaként előadott “Donna Lee” mindenképp kihagyhatatlan!), nélkülözve minden izzadságszagot és erőltetett “újat akarok mondani” kényszert. De nincs is ebben semmi meglepő, hiszen Lovano-t talán pont lehengerlő stílusa emeli a legnagyobbak közé: mérhetetlen elegancia, és olyan szintű természetesség, mely szinte nem is engedi a hallgatónak, hogy észrevegye, milyen fokú progresszivitás hatja át ezeket a zenei gondolatokat. A két dobossal felfegyverzett ritmusszekció pedig igen komoly motorja a zenekarnak, Brown és Mela sziporkázása egyszerűen megunhatatlan. Még nem néztem meg a többi jelölt lemezt a Grammy díjak jazzalbum kategóriájában, de én minden gondolkodás nélkül odaadnám a díjat a US Five-nak.
