Lorber, Jeff: Step It Up 2016. január 19., Szesztay Dávid
Jeff Lorber Fusion – Step It Up (Heads Up – Karsay)
Jeff Lorber, amerikai billentyűs, zeneszerző, producer formációja a Lorber Fusion korai alkotói korszaka 77-81-ig tartott, majd 2010-től Jimmy Hasslip producer, zeneszerző, basszusgitárossal az oldalán újra elkezdtek lemezeket megjelentetni, a „Step It Up” a negyedik a sorban, amit a két kollaborátor együtt alkotott meg.
Alapvetően Lorber szerzemények találhatóak a lemezen, de több kompozíciónak is társszerzője Haslip, rajtuk kívül számos zenészt hallhatunk közreműködni. Mivel alapvetően funkos lüktetésű, groove-os, fúziós jazz zenéről van itt szó, elsősorban a dobosokat emelném ki: Ash Soan, Vinnie Colaiuta és Gary Novak hozzák a feszes alapokat, szólógitáron Robben Ford és Paul Jackson Jr. játszik, szopránszaxofonon Gary Meek. Azonnal felfigyeltem a lemez hallgatása során, milyen jó ízléssel és professzionálisan vannak megírva a fúvós arranzsok. Tökéletesen simulnak bele a funkos zenei közegbe, finoman feszegetve a jól megszokott ritmikai megoldásokat, ezek a szólamok David Mann munkáját dicsérik.
Ezt megelőző lemezük, a „Hacienda” fülbemászó, dallamos szerzeményei után (2014-ben a legjobb instrumentális pop kategória Grammy nominált lemeze volt), érezhető a szándék, hogy valami zsigeribbet, kevésbé dallamközpontú zenét akartak írni, inkább olyat, ahol a groove-ok, a lendület viszi magával a hallgatót, erre utal a „Step It Up” cím is. A lemez hangzásvilága abszolűt mai, annak ellenére, hogy mikor elkezdjük hallgatni, azonnal tudjuk hol vagyunk, körülbelül mire számíthatunk, bár az is érezhető, hogy a műfaji kereteket maximálisan betartva, de mégis óvatosan feszegetik azt.
A hangzásvilágot nagyon meghatározza Haslip tűpontos, szinte mindvégig staccato basszusjátéka és a kiváló dobosok ízes dob groove-jai. Ezekre a biztos alapokra fekszenek rá a már méltatott fúvós arranzsok, számomra ennek a zenének e három fő összetevője az igazán kiemelkedő. A többnyire valamilyen billentyűs hangszerrel és szaxofonnal unisono-ban játszott témák nem érintettek meg, mint, ahogy általában ez a zenei műfaj nálam nagyon hamar háttérzenévé válik, de ez már ízlés kérdése, mégis legalább a szólóktól kicsit többet vártam volna, vagy mondhatnám úgy is, hogy több szabadságot adtam volna a meghívott szólistáknak, ugyanis többnyire billentyűszólókat hallhatunk, amik engem nem vittek el sehova, ráadásul az esetek zömében a választott hangszíneket kifejezetten régimódinak éreztem. Gondolok itt elsősorban a tipikus a szintetizátorokon fellelhető "el.piano"-ra.
A „Step It Up” hallgatása során ne számítsunk izgalmas fordulatokra, de nem is ez volt a lemez célja, sokkal inkább az, hogy kibontsanak egy funkos, lendületes és kifejezetten jó kedvű hangulatot a műfaji korlátokat abszolút respektálva.
