Jarrett, Keith: Rio 2011. november 25., Szabó Gabriella

Bréma, Lausanne, Köln, Párizs, Bécs, Milánó, New York… mindegyik csodálatos, pezsgő, kultúrában gazdag és turistáktól nyüzsgő város, ahová mindannyian szeretnénk azért legalább egyszer eljutni és pár kellemes napot eltölteni.

Vannak, akik azonban nemcsak az önfeledt kikapcsolódás jegyében sétálgatnak az utcákon, tekintik meg a nevezetességeket, és kóstolják meg a jellegzetes ételeket, italokat, de egyúttal felejthetetlen koncertet is nyújtanak az ottani lelkes érdeklődőknek. Szerintem rájöttünk már, hogy ki lehet az az amerikai (bár magyar felmenőkkel rendelkező) zongorista, zeneszerző géniusz, aki bejárta a fél világot, hogy megmutassa, miként lehet netán fél órán keresztül is improvizálni úgy, hogy abban a karakterek, tempók, érzelmek, ritmusok széles skálája mutatkozzék meg.

Igen, Keith Jarrett az, aki 1971-ben jelentette meg első szólólemezét („Facing You”), és amely egyben az ECM-mel való, máig is meglévő kapcsolatának kezdetét is jelentette.

A rögtönzés magas fokát, a művészi következetességet és egyéni stílus kialakítását is tükrözték azok az állomások, melyek a bevezetőben olvashatók.

Ennek a folyamatnak természetesen nincs vége, hiszen Európán és Észak-Amerikán kívül még ellátogatott a mester a karneválok egzotikus színhelyére, Rio de Janeiro-ba is. Elmondása szerint, járt már ott kb. húsz évvel ezelőtt, és talán ezért is alakult ki benne a „lezáratlan ügy” érzése, amely arra „késztette”, hogy ennyi idő eltelte után visszatérjen, és 2011 áprilisában olyan zenei élményhez jutassa a brazilokat, mely Jarrett számára is meghatározó momentum volt: „Tudom, hogy én műveltem mindezt, de nincs olyan szó a világon, amely megfelelően kifejezné, hogy, hogyan csináltam…. a repülőtérről azonnal hívtam Manfredet (Eicher, az ECM vezetője), hogy mindent félredobunk, amit eddig terveztünk, és amin dolgozunk, és most elsőként ezt az anyagot fogjuk megjelentetni. És tudta, hogy komolyan gondolom, mert sosem szoktam a repülőtérről felhívni.”

Valamint saját bevallása szerint, élete egyik legjobb lemeze a „Rio”: „Gyönyörűen megszerkesztett, jazzy, komoly, kedves, játékos, lágy, energikus, szenvedélyes és egészen egyedi módon kapcsolódik a brazil kultúrához…”

Ha meghallgatjuk a számokat, valóban a fenti jelzők jutnak eszünkbe, kiegészítve azzal a gondolattal, hogy mindegyik alkotás egy különálló kis világ, melyek egészet alkotva viszont remekül bemutatják Jarrett sajátos, kifejező, néhol intim, zseniális stílusát, melyben komolyzene és jazz együtt van jelen.

Az első korong meglehetősen „nehéz” improvizációval indul, nem az a kimondottan könnyed dal, amely meghozza a hallgató kedvét a folytatáshoz. Teljes mértékben kortárs felfogás és előadás, amely inkább a klasszikus elemekből építkezik, rendkívüli zaklatottsággal, olyan érzettel, mintha nem lenne metrum, miközben dehogyis nincs, és a szabadság leple alatt azért ott a rendszer, ellentétes hangulatokkal, hirtelen megtorpanásokkal, újra indulásokkal.

Szerencsére a „Part II” elnevezésű játékban a megnyugvás következik be, mélázó, eltűnődő, még mindig inkább komolyzenei harmóniákkal, melódiákkal. A „Part III” már közelít a jazz felé, igen energikus, nagyon feszes ritmusokkal. Az „As Time Goes By” alaptéma, rubato jellegű feldolgozása után pedig két vadabb része következik a koncertnek a „Part V” és „Part VI” által, melyekre főként a repetitív motívumok, gazdag dallamvilág, dögös tempók, sokszínű hangkészlet (blues skálák, pentatonok, modális skálák), virtuóz futamok, változatos hangterjedelem jellemző. Ezen „felvonás” egy bensőséges, lírai vallomással zárul, elgondolkodtató és talán végső nyugalmat jelentő moll akkorddal a végén.

Majd a hallgatót felrázva, felébresztve ebből az állapotból, következik egy egészen más jellegű muzsika, a maga üde, lendületes, egzotikus mivoltában. A legelső „filmkocka” hangulatát idézi fel a „Part X”, mely szintén kissé hektikus, metrumában, ritmusában szinte követhetetlen, kötetlen de mégis, mintha meg lenne komponálva, annyira logikus felépítésű. A második rész és talán a koncert egyik csúcspontja a „Part XIII”, amely egy gyönyörű, lassú „kompozíció”, melyet lélegzet visszafojtva hallgat a befogadó, annyira figyeli, hogy mikor mi következik. És mindig történik valami új, izgalmas, lenyűgöző fordulat, ami által kiszakadunk a jelen pillanatból. A brazil közönség reakciója mindent elárul, óriási taps és „bravózás” kíséri az utolsó hangokat. A kissé vidámabb, populárisabb témájú rögtönzés („Part XIV”) után, Jarrett szintén egy álmodozós, elrévülős, ugyanakkor méltó lezárását adja az estének a XV. kis rész által.

Keith Jarrett ezzel az albummal ismét bizonyította, hogy bár zongoristaként lép színpadra, de zeneszerző, mi több, bőgős, dobos is egyben, aki játékában egyesíti a hihetetlen ritmusokat, a basszus alapokat, a harmóniákat, a dallamokat, az igen tarka érzelmek és gondolatok együttesését. A „Rio” igazi művészi hitvallás, amely egy 66 éves muzsikus „tollából” fakad, és amely minden bizonnyal még mindig csak egy újabb, érdekes megálló a hosszú utazás során.