Jarrett, Keith: Hamburg '72 2014. december 18., Gáspár Károly
Keith Jarrett - Hamburg '72 (ECM - Hangvető)
"Az önzetlen napraforgó"
Már több ízben kerültem abba a szerencsés helyzetbe, hogy -Maloschik Róbert főszerkesztő úr jóvoltából- írhattam Keith Jarrett által fémjelzett lemezről a JazzMa.hu oldalain. Ezen alkalmak során mindig töredelmesen bevallottam: rajongója vagyok a magyar felmenőkkel is büszkélkedhető, amerikai zongoristának. Nem ismerek Rajta kívül mást, aki ilyen szinten tudta volna magában integrálni a jazz minden (!) vonulatát, plusz a klasszikus muzsikát, és különböző népek zenéjét. Úgy "működik" mint egy "tökéletes napraforgó", mely minden irányból magába szívja az éltető napfényt, de nem tartja meg, inkább önzetlenül átnyújtja energiáit mindenkinek, aki csak hallja játékát. Néhány évvel ezelőtt -sajnos- bele is betegedett ebbe az "erőátvitelbe". Jarrett perfektül "beszéli" a be-bop és a mainstream nyelvét, ezek mellett azonban befogadó az észak- és dél-amerikai, indiai, arab, és magyar folklór irányában is. A zseniális Charles Lloyd (szaxofon) az elsők között volt, aki felfigyelt a különleges tehetségű zongoristára, később pedig maga Miles Davis is bevette, az egyfajta "free-jazz-rock" stílust képviselő zenekarába, ahol -a legendássá vált "Fender Rhodes" elektromos hangszeren játszva- elsöprő lendületével lenyűgözte a világ jazz kedvelőit. Nem látok Jarrett fejébe (pedig, de jó vóna!), de azt gondolom, igazából mindig arra vágyott, hogy saját felállásban koncertezzen, mutassa meg ki Ő, és mit képvisel. Ennek szellemében hozta létre a hatvanas évek végén trióját, és quartettjét. Partnerei Charlie Haden bőgős, Paul Motian dobos, és Dewey Redman szaxofonos voltak. Forradalmi újítást hozott a hármas és/vagy négyes játéka, a modern mainstream kiteljesedése utáni "üres percekben". Kompozícióiban Jarrett ötvözte a ragtime, be-bop és jazz standard művek sajátosságait, megfűszerezve a "free király", Ornette Coleman által képviselt "dallam univerzummal". Felszabadult, ösztönös muzsikájuk olyan nagy hatással lépett az improvizációs műfaj oltára elé, hogy annak részévé vált, egyik míves ikonjaként díszelegve. Elnézést a blaszfémiáért, de Jarrett imádkozó emberből -egyszer csak- Istenné vált, és marad is az, örökkön örökké.
A fenti elemzés dacára azt mondom: Keith Jarrett-et nem lehet, és nem is kell érteni; egyszerűen engedjük, hogy magához öleljen, spirituális érintésével bevezessen a "Love Supreme" területére, ahogyan tette ezt hasonló című felvételével, és egész életművével John Coltrane is. Talán nem véletlen, hogy az Egyesült Államokban működik "Szent John Coltrane Egyház". Magánéleti "dolgaival" nem biztos, de zenéjével egészen nyilvánvalóan kiérdemelte a megtiszteltetést a géniusz szaxofonos. Visszatérve a Mesterhez ("sorry", így hívom Jarrett-et), olyan Ő, mint a nagy festőművészek, akiknek képeit látva nem kell szakértőnek lenni ahhoz, hogy hatással legyen ránk a mű. Magától értetődő, természetes, kicsit sem mímelt, beállított egy másodpercig sem Jarrett muzsikája. Sajátos mozgása, és "éneklése" -zongorázás közben- védjegyévé vált. Ez is belülről fakadó késztetés eredménye, hiszen tetőtöl-talpig "tiszta zene".
Keith Jarrett triós korszakait két részre, időszakra lehet osztani. "Régi és új" trióként emlegetem ezeket. A "régi" -Haden és Motian közreműködésével- elsősorban saját darabok interpretációjáról szólt, az "új" -pont harminc éve aktív- standard-ek feldolgozását, újraértelmezését tekinti fő céljának, Gary Peacock (bőgő), és Jack DeJohnette (dob) segítségével. Szomorú, hogy az "old trio" ritmusszekciója már az égi klubokban koncertezik. Paul Motian-t 2011-ben, Charlie Haden-t ebben az évben (2014) veszítettük el. Nagyformátumú, hangszerük határait túllépő egyéniség volt a bőgős és a dobos egyaránt. Saját formációkat hoztak létre, komponáltak, meghatározói voltak a jazzmuzsika elitjének. Mély érzelmi töltettel átitatott zenéjük -mely, ha csak jelzésértékűen, de sosem nélkülözte a mainstream jellegzetességeit- beírta Őket a "Nagykönyvbe".
"Hölgyeim és Uraim! Manfred Eicher kapitány üdvözli Önöket az ECM időgépén."
Bizony-bizony, Herr Eicher -az ECM "vezére"- 1972-be repít bennünket vissza. Gondolom -elsősorban- Haden iránti tiszteletből, emlékezés gyanánt adta ki a Keith Jarrett Trio, "Hamburg '72" című albumát. Élő koncertfelvétel, amelyen a 27 éves Jarrett-et, a 35 esztendős Charlie Haden-t, és az akkor, élete 41-ik évét taposó Motian-t hallhatjuk. Láttam fotókat az eseményről. Hát, van egyfajta "woodstock"-i hangulatuk. Jarrett mikrofonfrizurával, iszonyatosan bőszárú nadrágban "parádézik", Haden szokásosan "tanár bácsis" külsejét, a népmesei szegénylegények gúnyájára hajazó inge "árnyékolja be", a később tar kopasz Paul Motian pedig, itt még copfosan tűnik fel, kiegészítve a képet, egy igen jelentős méretű bajusszal az orra alatt. Na de, ahogy egyik kedvenc standard-em címe is mondja: "Young and Foolish"...
Befejezve "Divat tippek; hogyan ne öltözzünk fel!" rovatomat, nézzük a lényeget. Hat kompozíció hangzik el a felvételen, öt Jarrett, és egy Haden darab. Önmagához híven, Jarrett egy gyönyörű szóló bevezetővel indítja a lemezt, "Rainbow" című témája "intro"-jaként. A Mester ebben az időszakban még kevesebb alkalommal engedte meg magának, hogy hosszabban tegye próbára bőgőse és dobosa türelmét, de ezen a napon -szerencsére- igen. Azt tudom mondani: ha csak ezt a részt jelentette volna meg az ECM, már akkor megérte volna elzarándokolni egy lemezüzletbe, és megvásárolni a "Hamburg '72"-t! Viszont sokkal többet kapunk, mert belép a Haden-Motian "lélekdobbanás", és felcsendül a szépséges, három-negyedes lüktetésű dallam. Amolyan standard jellegű, felépítésű melódia, úgy előadva, ami a modernitást és hagyományokat a legjobb arányban ötvözi.
Tovább lépve egy balladához, az "Everything That Lives Laments"-hez érünk. A "Rainbow"-ból átúszunk ebbe a dalba, mert Jarrett átvezeti egy "outro-intro"-val. Na kérem, egy rövidebb bőgőszóló után, "Keith Mester" feláll a zongorától, és -szerintem- valamilyen dél-amerikai, fuvolaszerű hangszeren kezd játszani néhány perc erejéig. Motian közben sejtelmes "percussion"-özésbe kezd, csengettyűk, harangok szólalnak meg. Feltűnt szemeim előtt egy maja piramis pompás alakja, szárnyas kígyókkal díszítve. Aztán -vissza kerülve a billentyűkhöz- jön a felemelő improvizáció. Szív-Lélek, Élet, Sors, Öröklét, minden benne van abban, ahogy ez a három ember muzsikált EGYÜTT!
Szopránszaxofon, bőgő, dob. "Piece for Ornette". Igen, még mindig a Jarrett trió lemezéről írok. A zsenik "gátlástalanságával" felvértezve, szopránon játssza az Ornette Coleman-nek dedikált darabot a pianista. Röviden csak annyit: "mellékesen szaxofonozva", akkorákat fúj, hogy bizony sok "hivatásos" szaxis megirigyelheti... Haden is megvillantja "oroszlánkörmeit", némileg Jimmy Garrison felé húzó szólójával. És Jarrett "improja" alatt olyan swing kíséret van, hogy... Szóval nem is tudom, mit írjak...az agyamat eldobom!
Ezúttal egy bőgő átvezetővel jutunk el a következő számhoz, a "Take Me Back"-hez. "Groove"-os, a gospelekre emlékeztető hangulatot sugároz. Az "új" trió egyik nagy "slágeréhez", a "God Bless the Child"-hoz hasonló a szellemisége. Őserő, energiabomba. Kapaszkodni, kedves Utasaink!
Nagyon érdekes az ötödik "track", a "Life, Dance". Nem mintha a többi nem lenne az, de ennek van egy szinte pop zenébe hajló melódiája, aztán swinges, feszesebb rész "lép életbe". Korát meghaladó elképzelés, metódus. Talán később Pat Metheny indult el ebbe a irányba, erőteljesebben hangsúlyozva a populáris hangzást.
Utolsóként Haden munkája, a "Song for Che" kényezteti fülünket. A basszista egyik leghíresebb szerzeménye, és azért is értékes ez a verzió, mert lehet, hogy első "szárnypróbálgatása" volt a nagy karriert befutott dalnak. Bár egy latin-amerikai embernek írta a dalt -gondolom Che Guevara-nak- mégis közel-keleti szellemiség lengi be. Jarrett -minden vicc nélkül- kígyóbűvölőként fújja a "sípot", és úgy érzem, nem egy, legalább tucatnyi kobrát táncra perdítene. Aztán a zongorán széles, nagy ívű futamokkal indít, majd "megnyugodva", balladai szintre viszi a számot, lassan átadva helyét Haden rögtönzésének, és Paul Motian ütőzésének. Így ér véget a csodálatos időutazás.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a hamburgi koncert előtt 11 nappal, vagyis 1972. június 3-án az Alba Regia Jazzfesztivál keretében a székesfehérvári Vörösmarty Színházban adott hangversenyt ugyanez a trió. Hát bizony a hűvös, udvariasan tapsolgató németekkel szemben, a magyarok szétverték a házat… Nálunk volt sikítozás, huhogás, közbe tapsolás és a végén „standing ovation” is! – A szerk.)
"Egyedül is megy, de jobb együtt!"
Ez lehetne Keith Jarrett mottója, hiszen tudjuk milyen koncerteket ad "alone". De Ő csapatember. Az egész "Hamburg '72"-re jellemző, hogy egymásba folynak a szólók, ezért inkább kollektív improvizálásnak nevezném, amit csinálnak Jarrett-ék. Nincsenek meg a tradicionális értelemben vett "téma-zongoraszóló- bőgőszóló-nyolcazás-téma" klisék. Egymást maximálisan átérezve játszanak, muzsikálnak, ebből alakul ki valami, amit úgy hívunk: ZENE. Több mint jazz, és nagyon jazz! Nincs kategória, skatulya; jazz, gospel, blues, world music, crossover. Mert csak a géniuszok tudják összekötni a láthatatlan szálakat népek, kultúrák között oly módon, hogy az -bocsánat az önismétlésért- "Love Supreme" legyen!
Keith Jarrett: Hamburg '72 (ECM 2014)
1. Rainbow
2. Everything That Lives Laments
3. Piece for Ornette
4. Take Me Back
5. Life, Dance
6. Song for Che
Keith Jarrett - zongora, fuvola, szopránszaxofon
Charlie Haden - bőgő
Paul Motian - dob, ütőhangszerek
