Jarreau, Al: Live 2012. július 26., Harcsa Veronika
Egy karriert jól felépíteni, évtizedeken át rászogálni a közönség elismerésére és szeretetére kétségkívül olyan feladat, amihez csak keveseknek van kellő kitartásuk, munkabírásuk és persze tehetségük. Ennél már csak egy dolog lehet nehezebb, megtalálni a módját a szép, stílusos elköszönésnek. Ezen morfondíroztam, mialatt a hetvenkét éves világsztár, Al Jarreau vadonatúj lemezének fülszövegét olvastam.
Egy egész életében aktív énekes számára mindenképp kritikus időszak az, amikor már ugyan túl van pályája csúcsán, amikor energiái, hangi képességei már nem a régiek, viszont tettvágya, ambíciója továbbra is újabb lemezek készítésére sarkallja. Sok példa van arra, hogy ilyenkor egy művész legnagyobb slágereinek újrahangszerelt verzióit dobja piacra, ezt teszi most Al Jarreau is. Ilyenkor egy előadó nem keveset kockáztat, hiszen ha a feldolgozás nem elég eredeti, könnyen érezhetjük lerágott csontnak az eredményt, de az érett, mélyebb hangvétel valódi új életet is adhat a daloknak.
Az utóbbi újjászületésre számomra az egyik legmeghatározóbb példa Johnny Cash, akinek fiatalkori dalait sosem hallgattam agyon, élete végén megjelentetett American IV-V-VI sorozatát viszont annál inkább. Ezeken a lemezeken saját dalai mellett kedvenceit énekli olyan előadóktól, mint a Depeche Mode, vagy Sting. A felvételeket egy szál gitárral készítette a saját nappalijában - igaz, a producerlegenda, Rick Rubin felügyelete mellett -, és olyan mély élettapasztalat, érzelemtenger és személyesség árad minden szóból, amit csak a kora adhatott meg neki.
Eszembe jut még egy énekes, akinek sikerült újat mutatni pályája végefelé is. Joni Mitchell 2000-es “Both Sides Now” albumára gondolok, rá is keresek, és szemembe szökken: ugyanaz a Vince Mendoza hangszerelte, mint Al Jarreau kezemben tartott lemezét! Nem forgatom tovább, berakom a lejátszóba, halljuk, mit kezd életkorával ez a csodálatos művész.
Európában, a holland Metropole Orkest-tel adta Al Jarreau azt a két koncertet, melyből az album készült. A dalok nem újak, ötévtizedes életművéből szemezgetett, a hangzás viszont sokat ígér. Az ötvenhárom fős, nagy multú zenekar 2005 óta Mendoza vezetése alatt működik, felépítését tekintve kuriózum, egy jazz big band és egy szimfonikus zenekar kombinációja.
A hangzás sokszínűsége rögtön az első dal - Cold Duck - alatt megmutatkozik. Big bandes indítás, rockos gitárszóló, vonós betét, a tér minden szegletéből új és új hangszercsoport bújik elő, az arrangement egyszerre bombasztikus és lazán elegáns, az ének pedig meglepően friss és pontos! Eszembe jut egy Trafó-beli koncert, ahol egy nyolvcvankét éves indiai énekmestert hallottam oktávokat olyan tempóban befutni, hogy egy pillanatra bomlani éreztem a tér-idő kontinuumot. Akkor sem csak a technika volt lehengerlő, hanem a hangszín fiatalsága. Mondják, hogy a hangszín a korral elkerülhetetlenül változik, hát úgy tűnik, mégsem mindenkinél, például Al Jarreau-nál sem. A felvétel lehetne pár évtizeddel korábbi. Talán nincs már benne annyi erő, mint régen, de a hangszerelés ezt nem engedi megmutatkozni, a hangszerekhez társulva a második dalban - Jacaranda Bougainvillea - máris gyönyörű vokálkar siet a segítségére, és végig oly áradó, olyan határozottan vezető a nagyzenekari kíséret, hogy arra énekesként "csak" rá kell ülni.
Negyediknek érkezik egy brazil kedvenc: Agua de Beber! Az énekes ritmikai pontossága mit sem változott, valódi táncos tempót diktál, majd igazi megnyugvás a fülnek a soron következő Joe Zawinul ballada (A Remark You Made), amire “Something That You Said” címmel Al Jarreau írt szöveget. Ebben végre kicsit többet is hallunk az énekhangból, nagyobb teret kap, hisz a lenyűgöző hömpölygésből kissé visszahúzódik a zenekar. "Thanks Joe" - mondja Jarreau a záróakkord fölött, megkapó pillanat.
A remekül szerkesztett album számomra legemlékezetesebb dala az aranymetszésre helyezett ballada, a “Midnight Sun”. Itt végre érvényesülhet az életkor adta többlet, hallhatjuk őszintén reccsenni a hangot, ami százszor többet mesél, mint egy plasztikusan képzett tenuto.
A zenekarvezető Mendoza pedig a záródal, a klasszikus-virtuóz “Spain” (Chick Corea) alatt okozza a legtöbb borzongást, jól érezhetően lubickol a Metropol Orkest élén, zenészei hihetetlen széleskörű képzetteségükre támaszkodva minden hangszerelői álmát megvalósítják.
Összességében nagyon élvezetes hallgatni ezt a lemezt, Al Jarreau rajongói szeretni fogják, a brilliáns nagyzenekari hangzás kedvelői nem kevésbé. És egyértelmű, az énekes él és virul, aktív, várhatunk, remélhetünk még tőle meglepetéseket. Talán egyszer majd lesz kedve egy szál gitár kíséretében is leülni valahol egy nappaliban, elénekelni pár standard-et. Azt hiszem, én erre lennék tőle a leginkább kíváncsi.
