Getz, Stan: Getz at The Gate (Live at The Village Gate, November 26, 1961) 2019. szeptember 17., Drippey Máté

The Stan Getz Quartet ‎– Getz at The Gate (Live at The Village Gate, November 26, 1961) (Blue Note/Universal Hungary)

Ritka dolog a lemezpiacon, hogy kiadatlan felvételek jelennek meg sok évvel a rögzítés után, nem is beszélve olyan jazz-történeti jelentőségű művészek esetében, mint Stan Getz, és ráadásul esetünkben egy duplalemezről van szó. A felvételt 1961-ben készítették a New York-i Village Gate-ben. A helyiség 1958-ban kezdte meg működését és 1993-as bezárásáig két koncertteremmel rendelkezett: egy alsó és egy felső résszel, előbbit The Village Gate Theaternek, utóbbit The Top Of The Gate-nek hívták, de az egész helyről legtöbb esetben csak Village Gate-ként beszéltek. Az 1960-as években, a Symphony Sid által vezetett Monday Nights at The Gate című műsorban léptek fel hetente a kor élvonalbeli, New York-ban működő latin zenét játszó zenekarai. 1977-től pedig Robert Dawson kezdeményezésére indult el szintén heti rendszerességgel a Salsa Meets Jazz műsor, ahol a latin zenekarok mindig meghívtak egy-egy jazz-zenészt magukhoz. Emellett a klub színpadán a jazz legnagyobbjai is számtalan alkalommal felléptek az évek során, és felejthetetlen koncerteket adtak, melyek közül sokat lemezre is rögzítettek. Ilyen ez a Stan Getz-korong is, aminek érdekes módon 58 évet kellett várnia arra, hogy eljusson a nagyközönséghez.

Stan Getz 1961-ben visszatért az Egyesült Államokba háromévnyi európai tartózkodása után. Zenei pályafutása egyik kiemelkedő alkotása a szintén az évben elkészített „Focus” című lemez, melyen vonósok is játszanak, illetve a Bob Brookmeyer-rel felvett „Recorded Fall 1961”. Mindkét alkalommal ugyanaz a ritmusszekció játszott, mint ezen a lemezen, melyről most bővebben szót fogunk ejteni: Steve Kuhn – zongora, John Neves – bőgő, Roy Haynes – dob.

Az album rögtön egy up tempo számmal indul: az „It’s Alright with Me” cíművel, amely Cole Porter szerzeménye. A nagy tempó ellenére Stan Getz olyan levegősen, könnyeden játssza el a kezdő dallamot, hogy szinte lebeg a ritmusszekció feszes kíséretén, majd pedig egy nagyívű szólóba kezd. Ízig-vérig bebop muzsikát hallunk, a sűrű nyolcados dallamok és a szaxofonos saját „bebop-kliséi” mellett, melyek a védjegyévé váltak, sokszor tarkítja improvizációját izgalmas ritmusokkal és szellőzteti meg szólóját tartott hangokkal, vagy tart hosszabb ideig szünetet. Ezután zongoraszóló, majd, a műfaj sajátosságai szerint a szaxofon és a dob válaszolgatós improvizációba kezd: nyolcütemenként adják át egymásnak a „szót”, nyolcaznak.

Gigi Gryce „Wildwood” című kompozíciója következik ezután. A ritmusszekció remek tempót vesz fel már rögtön a szám elején a zongora bevezető alatt, melyre Getz száll rá a témával. A szaxofon szóló swingelése és Stan Getz dallamkezelése sok helyen Lester Young játékára emlékeztet bennünket. Érdekes, hogy akkoriban a szaxofonosok elég ritkán mentek a háromvonalas F hang felé a szaxofonon, azonban Getz egészen a négyvonalas D-ig felmegy. Steve Kuhn zongoraszólójában érdekes megfigyelni, hogy a szóló dallamának minden hangja meg van harmonizálva a bal- és jobbkézben egyaránt. Az akkordok minősége és az improvizáció karaktere Bill Evans-ra emlékeztet egy picit.

Gyönyörű balladával folytatódik a koncert: „When the Sun Comes Out”. Az egész szám alatt a szaxofoné a főszerep. Getz hihetetlenül puha hangkezelése, vibratója és széles dinamikai megoldásai egyszerre közvetítenek zaklatottságot és megnyugvást a hallgatónak.

John Coltrane „Impressions” című száma következik, melyet a szerző Miles Davis híres szerzeményének körére, a „So What”-ra komponált. A hallgató már a szám elején dörzsölheti a tenyerét, hogy vajon Stan Getz nyomába tud-e érni Coltrane. Azonban Stan Getz egyáltalán nem játszik az egész számban. A két zenészről egyébként köztudott volt, hogy nagy tisztelői voltak egymásnak, tehát valójában szó sem lehetett volna arról, hogy egyikük leszorítsa a másikat a színpadról. A középpontban a zongora van ezúttal. Steve Kuhn izgalmasan helyezi a téma hangjait szokatlan helyekre, mellyel érdekessé teszi az egyébként jószerivel tartott hangokból álló témát, szólója pedig méltó arra, hogy a legnagyobb bebop zongoristák improvizációjával együtt emlegessük.

Ismét egy up tempo-s szám következik: Sonny Rollins „Airegin”-je. Hihetetlen technikai bravúrról tesz tanúbizonyságot Getz az improvizációjában: mint apró gyöngyszemek gurulnak ki a gyors nyolcadok a szaxofonos ujjai alól, valamint itt is érdekes ritmusokkal variálja a szólót. A ritmusszekció visszafogott, de feszes kísérete kiváló zenei alapot szolgáltat a szaxofonszólóhoz. Roy Haynes pergő és lábdob ritmusainak bonyolult kombinációja igazi bebop dobszólót varázsol elénk a szám vége felé.

Egy Stan Getz által sokszor rögzített szám következik: a „Like Someone in Love”. Szólója alatt a bebop figurák mellett sokszor blues-osan játszik, emellett hangvétel és dallamalkotás szempontjából egy-két helyen emlékeztet Sonny Rollins játékmódjára. A zongoraszóló után bőgőszóló következik, ami rendkívül izgalmasan kezdődik: John Neves egy teljes körön át szinkópált walking bass-t hoz.

Dizzy Gillespie „Woody’N You”-ja ismert jazz-téma, melyet a Stan Getz Quartet rendkívül izgalmassá tett azzal, hogy miközben a szaxofon a dallamot játssza, a ritmusszekció váratlan helyeken hoz be hangsúlyokat – gyakorlatilag szabadon ritmizál. Roy Haynes és John Neves összhangja figyelemre méltó: a dobos ride-ja és a bőgős walking bass menete hihetetlen összhangban van, ezzel biztosítanak biztos alapot. A zongoraszóló alatt itt is szinte minden dallamhang meg van támasztva akkordokkal a balkézben.

Egy blues zárja az első szettet, mely Getz szerzeménye. Szaxofon a capella kezdi a számot. A szólók alatt érdemes megfigyelni, hogy Roy Haynes mennyire együttműködik a szólistákkal: ez abban is megnyilvánul, hogy sok helyen együtt ritmizál velük, valamint izgalmas kiegészítő, vagy éppen ellenritmusokat hoz a pergőn, ami ebben a közép tempójú számban különösen is érdekessé teszi a szólókat.

A „Where Do You Go” című balladával kezdődik a második CD. Az egész számot melankolikus-szomorkás hangulat lengi be. A négy hangszer a jazz dinamikai skáláját tekintve végig piano-mezzo piano hangerőn játszik, ugyanakkor az előadásmódból egyfajta nyugodtság és békesség is árad.

Ebből a merengő állapotból ébreszt fel bennünket a következő vidám szám: a „Yesterday’s Gardenias”. A szaxofonszóló alatt több példát is találunk Getz egyik kedvelt improvizációs eszközére: a szekvenciára, aminek lényege, hogy egy dallami csírát ismétel több ütemen keresztül kisebb változtatással, ami lehet hangközbeli különbség, vagy megváltozhat a dallam ritmusa is. Mivel egy szekvencia ütemeken átívelő motívum, a szólista összefoghat akár több hangnemet is ezáltal.

A „Stella by Starlight” következik: egy sokat játszott standard az eredetitől eltérő hangnemben azonban, ugyanis a Stan Getz Quartet G dúrban játszotta a Gate-ben. John Neves könnyed, swingelő basszusmenete puhán viszi előre az egész számot és kényelemes, megbízható alapot biztosít.

A szett első igazán up tempo-s száma az „It’s You or No One”. Stan Getz, még akkor is, mikor ilyen gyors tempóban improvizál, a legsűrűbb futamokban is nagyon érthető és tiszta dallamokat játszik.

Számos alkalommal láttunk már példát arra, hogy jazz zenészek a kor jó pár populáris dallamát apró változtatásokkal átemelték a saját műfajukba, és mintegy új köntösbe öltöztetve interpretálták azokat. Ez a helyzet a „Spring Can Really Hang You Up the Most” esetében is, mely a The Nervous Set című 1959-es Broadway musicalnek volt a betétdala. Úgy gondolom, hogy a Stan Getz Quartet előadása hűen visszaadja az eredeti dal életérzését, ami egy beteljesületlen szerelemről szól.

Az utolsó előtti szám a „52nd Street Theme” Thelonious Monk-tól. A témát Getz elég szabadon kezeli: az üres ütemekben díszít, és sok helyen kiegészíti az eredeti dallamot, mint ahogy maga Monk és a többi jazz muzsikus tette, akik ezt a számot valaha eljátszották. Az improvizáció elején Getz egy, a George Gershwin-féle Rhythm Changes körökben is gyakran használt behelyettesítést használ, melynek lényege, hogy a szám első négy ütemében kétszer elhangzó, eredetileg I-VI-II-V akkordmenetet egymásra oldódó domináns szeptim akkordokkal helyettesíti be és a cél akkord a tonikai Bb-dúr (jelen esetben C-dúr). Mindennek lehetőségét ebben a Monk-számban az teremti meg, hogy az első A rész (8 ütem) gyakorlatilag C-dúrban van (a fentebb említett I-VI-II-V akkordok ismétlődnek) és ilyen szituációban a szólistának igen nagy szabadsága nyílik a rögtönzött újraharmonizálásra. Dallami szókincse és szaxofon soundja ebben az első 16 ütemben Don Byas-ra emlékeztetheti a figyelmes hallgatót. Getz később még egy poént belesző az improvizációjába: a „Let’s Fall in Love” című standard témájából idézi be az első 8 ütemet, melynek akkordmenete szintén hasonlít a Thelonious Monk szerzeményre. A szólisták könnyedén úszkálnak a számban a nagy up tempo közepette, Roy Haynes ride soundja csak úgy repíti előre a többieket - hosszú, fantáziadús szólója pedig a legkülönbözőbb, legkomplexebb ritmusoktól gazdag.

És a nagy finálé ismét egy blues: Lester Young szerzeménye a „Jumpin’ with Symphony Sid”. A zenekar remekül swingel és a tempó, amiben játsszák a számot, hasonlít ahhoz, amiben Lester Young sokszor játszotta ezt a dalt. Stan Getz improvizációjában találunk egészen absztrakt, free jazzbe illő futamokat is, amivel elrugaszkodik a bebop blues játszástól, illetve ez alkalommal is sokszor megy fel a háromvonalas F felé a szaxofonon - sokszor csak egy kitartott hang erejéig, azonban ez egészen eksztatikus állapotba repíti a hallgatót.

Személy szerint nagyon élveztem ezeket a felvételeket. Jóllehet, a mai jazz hallgató számára a Stan Getz Quartet néhány tagja kevésbé ismert, ugyanakkor a felvételeket hallgatva elmondhatjuk, hogy mindegyik zenész nagyon egyedien, sajátos felfogással és kiforrott módon gondolkodott a zenéről, ezáltal ezt a zenekart minden további nélkül a kor egyik legkiemelkedőbb társulásaként tarthatjuk ma számon.
A CD-n szereplő számok: