Evans, Bill: Explorations 2011. október 06., Dr. Gregorits János
Bill Evans nekem a jazz Chopin-je. Ebben az albumában különösen is. 1961 elején, amikor a felvételek készültek, stílusa már kiforrott, harmóniai újításai, ritmikai pattern-jei és líraisága egy tömbbe olvadtak. Orrin Keepnews a lemez producere tisztában volt vele, hogy korszakalkotó művésszel van dolga, hiszen már Evans-nak az ötvenes évekbe visszanyúló New York-i felbukkanásától kezdve figyelemmel kisérte pályáját, ami egyre rangosabb partnerek társaságába vezetett. Bill Evans keze nyoma ottmaradt Oliver Nelson, Miles Davis, Cannonball Adderley, Tony Scott, Jay Jay Johnson számos jelentős felvételén, de mégsem ez volt a neki rendelt igaz út. Hanem a trió. (Később a duó és végül a szóló-játék, dehát ez már egy másik történet.)
Evans a dobos Paul Motian és a bőgős Scott LaFaro személyében hihetetlenűl hozzáillő partnerekre talált, velük sikerült neki a szakítás a hagyományos trió-játékmóddal, ahol a zongora dominanciája a basszus és a dob játékterét eléggé szűkre szabja. Az Evans trióban igazi interplay valósult meg, amiben Scott LaFaro-nak oroszlánrész jutott. Bőgőjén nem straight négy-negyedet, hanem permanens ellenszólamot játszott. Az első hallásra talán túlságosan is tartózkodónak tűnő Paul Motian pedig bebizonyította, hogy a kevesebb néha több tud lenni: dobolása teljesen új térbe helyezte Evans zongorajátékát. A három szuperérzékeny muzsikus összjátéka fantasztikus távlatokat engedett remélni, amig be nem következett 1961 nyarán LaFaro korai halála. Így már csak ez az album és a pár hónappal később született „Sunday at the Village Vanguard“ testesíti meg az evansi triómuzsika csúcsát. És a pianisták ezreit mindmáig inspiráló evansi „voicings“ is abban a végleges formájában jelenik meg, ami Evans-nak haláláig védjegye maradt.
Az album repertoárja változatos. Olyan régi standardek mint a „Sweet and Lovely“ és a „How Deep is the Ocean“ között találjuk például Earl Zindars „Elsa“-ját, (Evans-nak életfogytiglani kedvencét), a Miles Davis által komponált „Nardis“-t, és John Carisi „anti-evergreen“-jét, az „Israel“-t (a „Birth of the Cool“-ról). A „Sweet and Lovely“-t érdemes külön is tanulmányoznunk. Ezt a kissé már éltes számot Evans interpretációja szinte rehabilitálta. De ezt mondhatjuk az „I Wish I Knew“-ról is, amelyet két változatban is meghallgathatunk, csakúgy mint a „How Deep is the Ocean“-t.
Ez az album egy „must“. (Nehogy valaki a szüretre asszociáljon!)
