Christian McBride Big Band: The Good Feeling 2011. október 21., Földváry Balázs
Az 1972-es születésű philadelphiai zenész pályafutásának kezdete a 80-as évek végére tehető, '89-ben érkezett New York-ba, hogy a Juilliard School-on klasszikus zenét tanuljon. Innentől kezdve nagyjából egy csapásra a jazzvilág egyik legkeresettebb bőgőse (basszusgitárosa) lett, nem nagyon tudunk mondani olyan ismertebb jazzmuzsikust, akivel az elmúlt húsz évben ne játszott volna együtt, de rengeteg pop- és rocksztárt is kísért, emellett pedig hangszerelt és komponált is. Már 1994-ben „Gettin' to It” címen saját lemezt adott ki olyan nagyságok közreműködésével, mint Joshua Redman (tenorszaxofon, Roy Hargrove (trombita), Steve Turre (harsona), Cyrus Chestnut (zongora) és Lewis Nash (dob). Ezen a lemezen hallható egy bőgőtrió is, itt a két, akkor még élő bőgőslegendával, Ray Brown-nal és Milt Hinton-nal játszik. Valószínűleg az ő játékuk gyakorolta a legnagyobb hatást rá, illetve vonós szólóiban a Paul Chambers-i örökség köszön vissza.
Minden feltétel adott volt tehát ahhoz, hogy saját big bandet vezessen, és nyilván nem árulok el titkot azzal, hogy ez is nagyszerűen sikerült, bízzunk benne, hogy nem alkalmi formációról van szó, hanem egy olyan zenekarról, amely hosszabb távon is a jazzpaletta fontos szereplője marad (mint például a Clayton-Hamilton Jazz Orchestra, hogy egy másik bőgős big bandet említsek).
A lemez tizenegy számából hat saját kompozíció. Ezek közül kettő már az említett első saját lemezen is szerepel (The Shade of the Cedar Tree, In a Hurry). Nem véletlenül írtam meg az ott játszó zenészeket, az újrajátszás indoka nem bennük keresendő, hanem egyértelműen a nagyzenekari hangszerelésben. Az anyag egységes, mégsem egysíkú, a modern big band-hangszerelésben való jártasságát sokszínűen bizonyítja McBride. Az első nótát (Shake 'N Blake) nyilvánvalóan Ron Blake szaxofonosnak dedikálta, a második (Broadway) pedig egyértelmű tisztelgés Basie előtt. Három jól ismert balladát Melissa Walker énekesnő tolmácsolásában hallunk, közülük a „When I Fall in Love”-ot bevezető vonós bőgő-intró a lemez egyik legintimebb pillanata.
A lemez közepén kapott helyet a „Science Fiction” című közel tizenkét perces kompozíció, mely a kortárs komolyzenétől kölcsönzött hangszerelési és kompozíciós eszközök segítségével idézi meg a jövőt. Nyilvánvalóan ez a lemez kompozíciós csúcsteljesítménye.
És persze nem hagyhatjuk szó nélkül a bőgőzést sem. Bár nem a bőgő a legáltalánosabb nagyzenekari szólóhangszer, de azért vannak előzmények, elég csak az 1963-as „Ray Brown with the All Star Big Band” című lemezre gondolnunk, amelynek néhány ötlete (pl. bőgő-szaxofon unisono) itt is visszaköszön (ott a vendég-szólista Cannonball Adderley). McBride-ban a nagy elődök játéka vérré vált, és ő mai, modern jazzbőgőzést művel ezekből a gyökerekből táplálkozva. A hangszertechnikája briliáns, az intonáció hajszálpontos, a szólók invenciózusak, színesek.
Még rengeteg dolgot lehetne írni erről a lemezről, de inkább hallgassák meg, rég hallottam ilyen jó lemezt, mindenkinek ajánlom!
A big band összeállítása: Christian McBride: bőgő; Steve Wilson: altszaxofon, fuvola; Todd Bashore: altszaxofon, fuvola; Ron Blake: tenorszaxofon, soprano szaxofon, fuvola; Todd Williams: tenorszaxofon, fuvola; Loren Schoenberg: tenorszaxofon (2, 8); Carl Maraghi: baritoneszaxofon, basszusklarinét; Frank Greene: trombita; Freddie Hendrix: trombita; Nicholas Payton: trombita; Nabate Isles: trombita; Steve Davis: harsona; Michael Dease: harsona; James Burton: harsona; Douglas Purviance: basszusharsona; Xavier Davis: zongora; Ulysses Owens, Jr.: dob; Melissa Walker: ének (4, 7, 9).
