Albright, Gerald: Slam Dunk 2014. augusztus 23., Albert Zoltán
Gerald Albright - Slam Dunk (Heads Up – Karsay)
A lassan - jó értelemben vett - veterán szaxofonos, Gerald Albright (1957) örvendeztetett meg bennünket egy új lemezzel, a nyár vége felé tartva.
A bevezetőm némileg csalóka, hiszen a nyugati part egyik legismertebb szaxofonosa 50 felett is igen aktív, sőt karrierjének igen sikeres időszakát éli jelenleg.
Ennek megfelelően fiatalos energiákkal indul a címadó "Slam Dunk", melynek lendülete az 1970-80-as évek világából táplálkozik, mindez a bő fúvós arrange-okban és a funk-os hangszerelésben nyilvánul meg, ehhez Albright kiváló szaxofonjátéka párosul.
A "True Colors" címe ismerősen csenghet, ami nem véletlen, hiszen Cyndi Lauper világslágeréről van szó, amit később Phil Collins is feldolgozott. Ez utóbbi kapcsolat pedig érthető: a dobos-énekes világsztár zenekarában Gerald Albright volt hosszú ideig a szaxofonos. Maga a dal az eredeti verzióban is domináns vokálokra épít, majd a főhős dinamikus szaxofonozással "felturbósítja" a dalt, ezzel más dimenzióba helyezi a kompozíciót, mindezekkel együtt inkább egyfajta tiszteletadásként fogható fel a dal.
Nem maradhat ki a tradicionálisabb irány sem egy szaxofonos lemezéről, a "Because of You" egy lassabb, atmoszférikusabb dal, szintén vokálokkal megerősítve, és ha már szóba kerültek a 70-es évek, James Brown dalának "coverje" az "It's Man's, Man's, Man's World" hangzik el, a 6/8-ados lüktetés kétségtelenül a gospel irányába kalauzolja a hallgatót, mindeközben a nagy tisztelettel és brilliáns hangszeres teljesítménnyel teszi ezt. A tisztelet, mint motívum továbbra is marad: a "The Duke" című (GD) szerzeményt eredetileg Duke Ellington inspirálta, itt és most azonban GA George Duke-ra emlékezik vele, Albright ezúttal a tőle viszonylag ritkán hallható szopránszaxofonnal játssza a témát. Ezután pedig a "Sparkle in Your Eyes" hangzik el, a felvételhez tartozó nyugodt és kellemes, már-már filmzenés jellegű bevezetőre a dal rácáfol, hiszen egy lendületes R'n'B-s alappal rendelkező, energiabombát kap a hallgató.
A "Where Did We Go Wrong" az elmélkedés perceit hozza el, ebben az énekes Peabo Bryson van a segítségünkre, Albright pedig tenorszaxofonra vált és igen ízlésesen játszik a dalban.
Feloldásként a "Fiesta Interlude" hangzik el, a salsa-s beütésű szerzeményben a fuvola kerül előtérbe, hozzáteszem: kiváló színvonalon. Ezzel a multi-instumentális show-nak nincs vége: a "Split Decision"-ben Albright megmutatja, hogy basszusgitáron is nagyszerűen játszik.
A fináléban pedig a korábban említett gospel világ kerül előtérbe (nemes egyszerűséggel The Gospel címmel), ezzel zárul a közel 50 perces album.
A szaxofonművész 14. szólólemeze sok, pozitív meglepetést tartogatott számomra - elsősorban a feldolgozások terén - ugyanakkor hangszeresen nagyon erős, kompakt anyagról van szó, ajánlom mindenkinek, legyen szó zenészről, vagy smooth jazz kedvelő hallgatóról.
