Szakcsi Lakatos Béla: Live at Budapest Jazz Club 2011. május 17., Dr. Gregorits János
Drámai. Ezzel az egyetlen szóval tudom jellemezni ezt a felvételt, ami Szakcsi Lakatos Bélának a Budapest Jazz Clubban 2010. október 9-én adott koncertjéről készült, mint a címében is feltüntetik, élőben. A nagyformátumú jazz-zongoristák életében előbb vagy utóbb, de bekopog az ajtón a megkerülhetetlen kihívás az egyéni megmérettetésre. Szakcsi Lakatos Bélánál ez már sok évvel ezelőtt bekövetkezett, azóta is áll a kihívások elé, az idő előre haladtával pedig azt figyelhettem meg, hogy a szólójáték fontossága növekszik nála. Ez már csak azért is kézenfekvő, mert zongorára írt kompozícióinak nála hitelesebb előadója egyszerűen nem is lehetne, akár a zenék értelmezésére, akár a darabok által megkövetelt virtuozitásra gondolunk. Az október 9-i koncert műsorán szereplő szerzeményeiben Szakcsi, - mint más, korábbi munkáiban is gyakorta tette - nem csak a jazz nyelvén szólal meg. A kompozíciók sokkal inkább a kortárs zene felé tendálnak, néhányuk – gondolok itt elsősorban a „Milyen hangnemben vagyok” –ra – pedig már meg is érkezett oda. Mindenesetre a csak – mondjuk így: konvenciális - jazz-zenére vágyó hallgatók sem távoztak üres kézzel (vagy inkább füllel) a Budapest Jazz Clubból, mert a műsorban három olyan telivér jazz-klasszikus is elhangzott, mint a „Blue in Green”, a „Body and Soul” és a „Stella by Starlight”. (És ha ezekhez hozzászámítjuk még a koncert záró-darabját, a „Blues for Budapest”-et is, akkor a jazz részaránya már meg is haladta az ötven százalékot!) Tehát kedves jazzisták, semmi ok a félelemre, Szakcsi Lakatos Béla nem szakított a jazz-zel. Egyébként a négy darabból, amelyeket szerzőként jegyez, egy („Blues for Budapest”) teljesen megfelel a jazz kritériumainak, a három másikból pedig az Eötvös Péternek dedikált „Jégeső” az angolnyelvű terminus technicus-t kölcsönvéve, legalábbis „jazz influenced”. Az elhangzott darabok közül a Kurtág Györgynek ajánlott „Nem tudom, milyen hangnemben vagyok, és milyen hangokat játszom” az album tetőpontja. Ez valóban egy ízig-vérig drámai hangvételű és drámaian interpretált darab! Szakcsi Lakatos Béla úgy is, mint komponista és úgy is, mint interpretáló, itt adja tehetségének legjavát. A dallamvariánsok hihetetlen könnyedséggel bújnak ki ujjai alól, nem igen van módunk kényelmesen elidőzni egyiknél-másiknál, mert ő már a következőnél tart. Erős balkezével teljesen uralma alatt tartja a zongorának ezt a felét, dübörgő basszusaiból kiindulva születik meg előttünk az a dráma, ami az albumot fémjelzi. Elmondhatjuk, hogy méltó hommage ez a darab a jelenkor legnagyobb magyar zeneszerzője, Kurtág György előtt. Ugyancsak drámai hangvételű a „Magyaros hangközök” című kompozíció is, ami a lemezt nyitja. A magyar népzene motívumait saját olvasata szerint értelmező zene ez, amiben szintén óriási szerepe van a balkéznek, de itt engem inkább a jobbkéz szólama fogott meg csilingelő diszkant hangjaival, amelyek helyenként a cimbalom hangját idézték meg, döbbenetes hűséggel. A három klasszikus jazz-standard is teljesen egyéni értelmezésben, a már ismert sablonokat elkerülve szólalt meg. Az improvizációk mindegyikét jellemezte, hogy az egymás után kibomló ötletek koncentrikus köröket leírva szervesen kapcsolódtak össze, mintegy rávezetve a hallgatót a darab lényegére. A taps intenzitásából arra kellett következtetnem, hogy az album hét darabja közül az utolsóként elhangzó „Blues for Budapest” aratta a legnagyobb sikert a közönség körében, amivel sajnos nem tudok egyetérteni. Evidencia, hogy a blues a jazz ősforrása, vannak nagy művészek, akik életükben nem játszottak semmi mást csak ezt, de kezet a szívre, bár Szakcsi felvonultatta szinte az összes blues-praktikát, illetve stílust egy számon belül, ez azért mégsem érhetett fel a „Milyen hangnemben vagyok” és társainak zenei szintjére. (Mindezt meg sem jegyeztem volna, ha a közönség reagálása ki nem provokálja belőlem.) Egy mindenesetre biztos, 2010. október 9-ének napja nem állott rossz csillagzat alatt.
