Grencsó István: HÁTRAHAGYOTT DOLGOK APÁLY IDEJÉN 2017. február 22., Németh Zsolt
Dukay-Grencsó-Szemző-Miklós - HÁTRAHAGYOTT DOLGOK APÁLY IDEJÉN (Hunnia Records)
Csak hagyni kellene, hogy áradjon, csordogáljon,
elsimítson, mint folyóvíz a kavicsot, vagy hagyjon
rezdületlenül, mint az álmélkodástól megtorpanó
szél a víz tükrét. Ami tükör is, áttetsző is.
Belé látok, de látom magamat is, az éppen belé látó magamat.
Az első találkozást akár rendszeresnek is mondható közös fellépések követték, amelyek többségéről készültek felvételek, így az együttműködés kifejezetten jól dokumentáltnak mondható. A Grencsó – Dukay duóhoz alkalmanként csatlakoztak más zenészek is, 2016 áprilisában Benkő Róbert bőgőzött velük, novemberben pedig Holló Aurél ütőst vonták be a közös muzsikálásba. Tulajdonképpen már az Aurórában adott első koncert befejeztével evidensnek tűnt, hogy Dukay Barnabásnak és Grencsó Istvánnak érdemes lenne a stúdió által kínált lehetőségekkel is élve rögzíteni a kibontakozó új zenei világ gyükölcseit. Hála a Hunnia Recordsnak, 2016 márciusában lehetőséget kaptak arra, hogy két napot a stúdióban töltve felvegyenek sokórányi anyagot. Az ebből készült első válogatást tartalmazza a Hátrahagyott dolgok apály idején című lemez.
A zongora – szaxofon (fúvósok) felállású duó nem mondható szokványosnak sem a jazzben, sem a kortárs zenében. (A szórakoztatóiparban inkább működhet, mert csak két gázsit kell kifizetni .) A mai fölöttébb sekélyes fogyasztói igények számára ez a felállás nem különösebben vonzó, miközben kétségtelenül formai önkorlátozást is jelenthet ennyire redukálni egy zenekart. Ez is oka lehet annak, hogy a jazzben csak a legkiválóbbak vágtak bele ilyen összetételben felvételeket készíteni, ugyanakkor voltak olyanok, akik kifejezetten előnyben részesítették ezt a formát, így Steve Lacy és Mal Waldron vagy tucatnyi duó lemezt vet fel, de említhetjük Aki Takase és Rudi Mahall, Joseph Jarman és Marilyn Crispell, Joe McPhee és John Snyder, Archie Shepp és Horace Parlan, vagy az e sorok szerzője által nagyra becsült Marion Brown és Mal Waldron, illetve Archie Shepp és Mal Waldron duókat. Ezek a
zenék azonban mind belül maradnak a jazz paradigmán, ennyiben nem előképei a Hátrahagyott dolgoknak. Ha ilyeneket keresünk, egyrészt Cecil Taylor és Anthony Braxton 2007-es londoni első közös fellépése említhető, ahol Tony Oxley ütős hangszereken és William Parker bőgőn voltak a társaik 2. A spontán együtt zenélés minőségében, lelkületében talán ez vethető össze leginkább Dukay és Grencsó zenei univerzumával. Másrészt mindenképpen érdemes megállni egy szóra Anthony Braxton és Szabados György emlékezetes közös fellépéseinél, illetve a Szabraxtondos című lemezüknél, annál is inkább, mert Grencsó Istvánnak Szabados talán a legfontosabb zenei, intellektuális és spirituális mestere, ugyanakkor tisztelője Braxtonnak is. A Szabados – Braxton kooperáció mégsem ad kulcsot Dukay és Grencsó zenéjéhez, véleményem szerint több okból sem. Egyrészt hiába párját ritkító az Ockegham-től Bachon, a késői Liszten és Satie-n át napjaink zenéjéig terjedő zenei horizont, ami mind jelen idejű Dukay Barnabás gondolkodásában, referenciái között Szabados és Braxton nem szerepeltek. Ennél is fontosabbnak ítélem azonban a zenészek közötti viszony természetének különbözőségét, aminek döntő hatása van a LÉTre-jövő, megteremtett zenére is. Mint a Grencsó Kollektíva Derengés című albumához írt ajánló soraiból is kitűnik, Braxton és Szabados között kölcsönös, őszinte tisztelet, illetve ennél is több, szeretet kapcsolat állt fenn. Ugyanakkor egymással diagonálisan ellentétes életvilágokban szerezték tapasztalataikat és igyekeztek megvalósítani zenei elképzeléseiket. Braxtonnak a pénz és a gazdasági érdekek egyre ridegebb pressziójával, Szabadosnak pedig a kommunista rezsim intoleráns és alpári diktatúrájával szemben kellett megőrizni alkotó tevékenységének szabadságát. A mindkettejük részéről adott kiemelkedő technikai felkészültség és az egymás iránti érdeklődés és nyitottság mellett is a hidat a közös muzsikáláshoz a darabok megkomponált részei jelentették. Ezt fontos kiemelni és aláhúzni, hogy bármennyire bonyolultak és nagy figyelmet igénylőek a Szabados Braxton együttműködés darabjai, többségükben megkomponált váz körül indázó, összehajló, különváló improvizációkat hallunk. A minden szempontból erőteljesen különböző világaikból nagy érdeklődéssel és érzékenységgel zenei átjárót építve közelítettek egymáshoz, és örömmel nyugtázhatjuk, a találkozás létrejött.
Teljesen másnak látom a Dukay - Grencsó együttműködés lelki és intellektuális prekondícióit. Ők egy közös spirituális teret létrehozva, vagy ilyenbe belépve, zenei formájú lenyomatokban engednek rálátást az ott szerzett, megélt tapasztalataikra. Anyagtalan, légies lelkületet rezgetnek. Ha feltétlenül címkézni kellene a Hátrahagyott dolgok darabjait, radikális és szabad zen kamarazenének mondanám. Radikális, mert közvetlenül nem következik semmilyen előzményből, és radikális, mert fütyül sikerre, elismerésre, pénzre, kritikára és közönségre, minden külső szempontra, csak a saját törvényeinek engedelmeskedik. Ezáltal nyeri el másik attribútumát, a szabadságot, ami mögött ott van a két muzsikus személyiségének kikezdhetetlen szellemi autonómiája, szabadsága is. És zen annyiban, amennyiben közvetlenül a lét teljességére, a dolgok lényegére mutat. Nem handabandázik, nem blöfföl, nincs üresjárat és nem adja alább.
A lemezen spontán, „rögtönzött” darabok hallhatók, de fontos jelezni, hogy a rögtönzésnek semmi köze az esetlegességhez, a pillanatnyi érvényességhez. Grencsó István és Dukay Barnabás öntörvényű, határozott, erős egyéniségek, akiket belső rend vezérel, ugyanakkor nyitottak is, és ezzel a nyitottsággal integrálnak új impulzusokat belső rendjükhöz. Ezáltal lehetséges, hogy az első személyes találkozásuktól, az emlékezetes Auróra esttől meggyőző, érett, számos szempontból új fejezetet nyitó zenék áradnak belőlük a Hátrahagyott dolgok -ig és tovább. Megjelenésében, a közölt információkban is nagyon következetes, összeszedett a lemez, üzeneteket küld, támpontokat kínál a szerzők gondolati, spirituális világának megközelítéséhez. Grencsó István Az építményeken túl című szép verse, ami a nyitó darab
címe is, segíti az érzelmi ráhangolódást a zenére. Az album címe – Hátrahagyott dolgok apály idején – is rímel a korábban felvetett posztapokaliptikus vízióra. A darabokra hullott egész romjai között a zenészek mint sztalkerek járnak, a hordalékból kiemelnek valamit, magasba tartják, megszemlélik, beszélnek / zenélnek róla, aztán felteszik a kis parti futóra, vagy elhajítják. A darabok címeiben további Grencsó versek köszönnek vissza (Várni visszafojtottan, Valamihez mérten), jelezve, hogy többről és másról van itt szó, mint holmi könnyed együtt jammelésről, a világ mibenlétéről fogalmazódnak meg konzisztens állítások.
A hallgatók tájékozódását a lemezborítón Stevan Kovacs Tickmayer értő és pontos bevezetője támogatja. Az albumon 11 darab kapott helyet. Közülük 6 Dukay Barnabás (zongora) és Grencsó István (szoprán-, alt- és tenorszaxofon, basszusklarinét, fuvola) duója, míg 5 darabban közreműködik Szemző Tibor (piccolo, fuvola, basszusfuvola) és Miklós Szilveszter (ütőhangszerek). Szemző és Miklós érzékenyen hangolódott rá kifinomult effektusokkal Grencsó és Dukay összeszokott, egylelkű zenéjére, szükség szerint gazdagítva annak hangzását. Külön említést érdemel Miklós Szilveszter, aki zörejeivel, koppanásaival, dobbanásaival emancipált instrumentumként, és nem ritmusszekcióként használja hangszereit, és még véletlenül sem üt egyetlen jazzes ritmust sem.
Néhány kósza gondolat magáról a zenéről. A nyitó darab, Az építményeken túl olyan, mint a színházban a függöny, csak nem nehéz drapéria, hanem finom szövetű hangfátyol, nyitány, ami sejtet, bepillantást enged, majd könnyedén fellibben. Az Írott kő öt és fél perce eseménydús és megmutatkozik benne mindaz a gazdagság, ami Dukay és Grencsó zenéjét jellemzi. A szaxofonra épülő lassú felvezetés után a zongora és a dob ritmusváltásával felgyorsul, s noha természetesen spontán darabról van szó, a négy hangszernek a fuvola staccatoival összefogott pontos illeszkedése – mint másutt is több helyen – a megkomponáltság hatását, benyomását kelti. A Csipetnyi só a zongora kevés hangból építkező, magával ragadó játékával indul, ami felmutatja mindazokat az erényeket és szépséget, ami jellemzi Dukay munkáit. A tenor lírai motívumokkal kapcsolódik be, aztán úgy haladnak tovább, mint egy csendes alkonyi sétán a parton apály idején. A Várni visszafojtottan gyönyörű példája a négy művész spontán egymásra hangoltságának. Dukay a zongora húrjait manipulálva csal elő hangokat és ütemeket, Miklós Szilveszter diszkrét zörejeket hallat, Szemző fuvolájának minimalista dallama adja a darabon végighúzódó vázat, a szerkezetet a basszus klarinét teszi teljessé. Kifejezetten izgalmas hatást kelt az együtt nagyon ritkán hallható fuvola és basszus klarinét. A darabot hallgathatjuk úgy is, mint a címében jelzett feszült állapot zenei érzékeltetését, de ugyanakkor árad benne a játékosság, ami tán az iróniától sem mentes. A Valamihez mérten-ről azt mondhatjuk, jellegzetes Grencsó – Dukay hangzás. Az első harmad pörgése után a középső részben kis motívumokkal, hangokkal adnak impulzusokat egymásnak, végül a szaxofon hoz be egy dallamot, megforgatják kicsit, aztán csendbe oldják. A Holdárnyékban-t Grencsó egyik kedves fúvósának, Yusef Lateef-nak dedikálták, hangképekben idézve meg az idős Lateef-fal készült lassú, szép film 3 meditatív hangulatát. Kevés hangból épített béke és belső harmónia a zongora húrjaiból, fuvolából, basszus fuvolából és ütőhangszerekből elővarázsolva. Zongorán és basszus klarinéton előadott örömzene a Könnyedén emeld, az egyetlen jazzként címkézhető szám a lemezen. A Barlangzene csupa titok. Dukay először a preparált (vagy csak lefogott) zongorahúrokból varázsol ritmust, kicsit marimbás jelleggel, amihez Grencsó a fuvola billentyűinek zörgetésével társul, aztán fuvola hangképeket illeszt a zongora kínálta alapok fölé, majd elcsendesednek. A szám akár lehetne a Holdárnyékban folytatása, második tétele is. Az Apró partfutó kiváló zongora – szoprán szaxofon kamaradarab. Nagyszerű példája annak, hogy Grencsó szabadon szárnyaló szaxofonjátékát miként tudja keretbe foglalni Dukay zongorázása, sokdimenziós tükröződéseket keltve. A lemez szerkesztése úgy hozta, hogy a
Barlangzenétől az Apró partfutó kivételével a darabok egyre inkább a csendről szólnak, mondhatnánk úgy is, hogy csenden túli zenék. Dukay Barnabás zeneszerzőként is ritka tudatossággal viszonyul az időhöz és ekként bánik a csenddel is. Lemezein pontosan kiméri és közli is a darabok közötti szünetek /csendek idejét. A Lassan kúszó árnyak, meszelt ház falán az ő kéznyomát mutatja. Az első harmadában, ha kimérnénk, de facto jelentős időt tenne ki a csend. Az sem szokványos, hogy az egész darab egyetlen erőteljes zongorahang körül szerveződik, amihez aztán csatlakozik egy másik, aminek az ottléte triviális, amikor már elhangzott, de kevesen mondanák meg előre, hogy az következik, illetve kevesen választanák éppen azt a hangot, dallamtöredéket. Miklós Szilveszter finom ütőzése, Szemző basszusfuvolája apró vonásokkal árnyal, Grencsó előbb fuvolán, majd basszus klarinéton ad hozzá pasztelles színeket. A zene az utolsó két percben lép ki a csenden túli tartományból, mondhatni, alakot öltenek az árnyak. A lemezen nincs üresjárat, nincs alibizés, a legelején belépnek a legmagasabb minőség tartományába és mindvégig ott is maradnak. Aztán az utolsó darabban mintha megtörténne az addig hallottak valamiféle szintézise. Tickmayer az egyszerűség nagyszerűségének látja a Még soha sem láttalak című művet, én sokkal többnek. Időtlenség, lebegés, az evilági jelleg lefoszlása árad a zongora és a basszus klarinét hangján megszólaló közös meditációból, amibe Dukay háttérben hallatszó, fej- és torokhangú kántálása mélységesen ősi karaktert sző bele. Igazából nem tart sehonnan sehova, VAN. Egy új állítás a létről, a lét egy sajátos állapotáról. Nevet ad valaminek, ami korábban formátlan, meg nem ragadott volt. Metafizikus rácsodálkozás. Még soha sem láttalak. De most itt vagy.
A hallgatóban folyamatosan merülhetnek fel kérdések, amint halad előre a CD-n. Bizonyára próbálja azonosítani, ismert mintázatokhoz, stílusokhoz kötni a zenét. Nem jazz, bár spontán alkotások, a kortárs zene kategóriájából meg éppen azért lóg ki, mert nem komponált, nincs zeneszerző, hanem teljes egészében, az első hangtól az utolsóig a zenészek valós idejű interakciójából keletkezett. Mégis, helyenként olyan tiszta szerkezet üt át rajtuk, hogy komponált művek hatását keltik. És hát persze, az alkotók ebből a két tradícióból érkeztek. Dukay Barnabás zongorista, orgonista, komponista és tanító, ebben a pillanatnyi és olcsó hírnévre ácsingózókat tenyésztő világban a kortárs zenének a visszavonultságot választó ikonikus figurája, és Grencsó István, aki a formabontó, kísérletező, szabadságelvű jazz mestere, közösek abban, hogy a műfaji, stiláris határok csak mint áthágandó akadályok érdeklik őket. Ennek a két személyes tudásnak, tapasztalatnak a kölcsönhatásából, abból, hogy vonatkozási pontok és megtermékenyítő impulzusok lehetnek egymás számára, nos, ebből fakad egyedi és lenyűgöző zenei világuk. Amihez azért – el ne feledjük – kellett a már emlegetett közös spirituális tér integráló ereje is. A spiritualitás, az intellektuális szabadság és a materiális, világi szempontok kötőerejére, csábítására való érzéketlenségük utat nyit az Égre. Innen nyer művészetük szakrális karaktert.
Olyan derűsen egyszerű, amint nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a zenék egy erősebb lét közelében születtek.
Dukay Barnabás és Grencsó István zenéinek – együtt és külön- külön is – a kortárs magyar művészetben nagyjából ott a helye, ahol Krasznahorkai László könyveinek és Tarr Béla filmjeinek. Mégis, kikhez, hány emberhez fog eljutni a Hátrahagyott dolgok? Itthon néhány százhoz? Külföldön még pár tucathoz? Mindegy is, tényleg nem számít, az égiek mosolyognak és örvendeznek velünk, kevesekkel együtt.
Maradéktalanul illik erre a lemezre is, amit az Art Ensemble of Chicago használt mintegy mottóként több albumán: Ancient to the Future.
