Dresch Mihály: Ritka madár 2011. július 26., Dr. Gregorits János
A furulya karrierje. Dresch Mihály felvételeiről ez is eszembe jut. Dresch ezt az ősi hangszert magátólértetődő természetességgel veszi a kezébe és mindjárt be is bizonyítja, hogy jazz-instrumentumként létjogosultsággal rendelkezik. A furulyáról jut eszembe az a kedves történet, ami arról szól, hogyan tréfálta meg Illyés Gyula barátját, Paul Eluard francia költőt. Illyés Tihanyban kiültetett a rétre egy francia-szakos irodalmárt, bő gatyában, néhány birka és egy furulya társaságában. Arra sétálva, Eluard szóba elegyedett a „juhásszal“, aki letéve tilinkóját ékes franciasággal kezdett társalogni vele. A hatást elképzelhetjük. Ugyanezt el tudnám képzelni egy olyan változatban, hogy Eluard helyén John Coltrane állna, és neki válaszolna a juhász furulyán, a „My Favourite Things“ néhány taktusával..... Félretéve a tréfát arra gondolok, hogy mit is lehet ma mondani Dresch Mihályról? Bemutatásra nem szorul, azt hiszem elég, ha annyit mondok, hogy sikerének titka mindenekelőtt eredetiségében keresendő. Állandó vándorlásában Kelet és Nyugat között. Csak természetes, hogy a „Ritka madár“ is „erről szól“. A Mátrából indulunk el és Kasmir nyolcezres csúcsainál landolunk. Az album öt, hosszabb lélegzetű darabot tartalmaz, amelyekből három átdolgozásnak tekinthető, („Ködöllik a Mátra”, „Ritka madár”, „Le az utcán”), kettő pedig teljesen eredeti Dresch-kompozíció. („Naív”, „Prana”). Mindegyikükre jellemző a szvit-szerű szerkezet, instrumentáriumtól, ritmustól és dallamszerkezettől függően, több részre tagolódnak. A Dresch Quartet „sound”-ját alapvetően határozza meg a cimbalom, ami ha kell, folklorisztikus, ha kell, jazzes. Az albumban Dresch kipróbált kvartett-partnerei: Lukács Miklós (cimbalom), Szandai Mátyás (nagybőgő) és Baló István (dobok) mellett, vendégként működik közre egy-egy számban Lajkó Félix (hegedű), Brasnyó Antal (brácsa), Csoóri Sándor Sündi (brácsa), valamint Szalai Péter (tabla). Dresch tenor- és szopránszaxofonon, basszusklarinéton és furulyán játszik, valamint énekel. Nekem legjobban basszusklarinéton tetszett. Nagyon szépen szólaltatta meg a hangszert, elsősorban a neki rendelt, mély tartományokban, meleg, igazi fafúvós hangon. De nem maradt hűtlen a tenorszaxofonhoz sem, különösen a „Naiv”-ban tetszett, ahogy egy számon belül más és más hangütéssel használta. Ami úgy nála, mind Lukácsnál még különösen fontos elem, az a képességük, hogy a folklórból azonnal át tudnak váltani másik zenei nyelvre. Szandai Mátyás megint egyszer kiváló basszus-játékkal jelentkezett; a ritmusépítésben egészen fundamentális jelentősége volt, nem mintha a dob nem lett volna feladata magaslatán, de időnként a hangszerelés ezt a szerepet kissé hangsúlyosabban a bőgőre osztotta ki. Baló István a dobokon tökéletesen szervesült a kvartettbe, egyenletesen kitűnő (mindig jól variált és nem sablonos) játéka az összes számban meggyőzött! A vendégek közül Lajkó Félix lendületes hegedűjátékával erősítette a „Naív” előadását, utólag azt kell megállapítanom, hogy jó választás volt őt csak ebben a darabban szerepeltetni, a többiekben nem lett volna igazán helye! Mint ahogy Szalai Péternek is csak a „Prana”-ban, mert a tabla ehhez a – hirtelen nem is tudom milyen, indiai? – muzsikához illett. A kérdőjelet azért tettem, mert bár tudom, hogy a „Prana” szanszkrit szó, a tabla ehhez a vidékhez kötődik, továbbá jómagam emlegettem az elején Kasmir hegyeit (bevallom, a poén kedvéért is), de mindennek ellenére vannak kételyeim a darab jellegének meghatározásánál. (A jó minőségét illetően viszont nincsenek!) Maradjunk annyiban, hogy „világzene” volt, ez biztosan igaz.
