Borbély Mihály: Te + Te 2011. július 29., Dr. Gregorits János
„Borbély Meets Dresch”, biztosan így hangzott volna az album címe, ha Norman Granz a producer, akinek bevett szokása volt a „Jazz at the Philharmonic”- koncerteken lehetőleg minél több jazz-sztárt „egymásnak ereszteni”. ( Meg is lett az eredménye, a jazz soha nem volt olyan népszerű, mint azokban az időkben.) Tudom persze, hogy a „Te+Te”nem a párbaj, hanem az együttműködés jegyében született, de azért – és miért is lenne másként? – a két fúvós az első pillanattól az utolsóig kóstolgatta egymást, az egymást követő improvizációkban mindegyikük igyekezett a legjobbját nyújtani. Így létrejött egy produkció, ami egyfajta szintézise a két muzsikus játékának, új minőség ahhoz képest, amit eddig külön-külön létrehoztak. Mérlegelve ennek a közös produkciónak az előnyeit és hátrányait, az a véleményem, hogy mindegyikük tehetsége jobban érvényesült, amikor saját együtteseikkel játszottak. (Nem szeretném, ha ez dogmaként hangzana, mert azért találunk példát a zenei világban az ellenkezőjére is. Itt erről a konkrét esetről van szó.) Az albumban Borbély és Dresch valóságos hangszer-arzenált vetett be, az előbbi szopránszaxofonon, altszaxofonon, tárogatón és tilinkón, utóbbi szopránszaxofonon, tenorszaxofonon és furulyán játszott. Horváth Balázs állt a nagybőgő mögött, Baló István dobolt. A repertoárban Borbély és Dresch szerzeményei mellett egy jazz-klasszikus is szerepelt: Mongo Santamaria „Afro Blue”-ja, amit John Coltrane tett ikonná. Amikor Santamaria együttesével az ötvenes évek végén először előadta, még egész „szelíden” szólt ahhoz képest, amit a Coltrane Quartet pár évvel később csinált belőle. Ez a megszállottságtól parázsló, zseniális produkció, azt hiszem, örök időkre utolérhetetlen marad. Mindettől függetlenül örömmel hallgattam az „Afro Blue”-t a kvartett előadásában, ami szerintem az album legjobbja lett. Bár a témát ízlésem szerint talán kicsit lassabban és szenvedélyesebben lehetett volna játszani, az improvizációk meggyőztek. A másik legjobb interpretációt véleményem szerint Dresch „Hazafelé” című kompozíciója kapta. Úgy a darab, mind az előadás nagyon szép volt, méltó lezárása az albumnak. Ami a muzsikusok teljesítményét illeti, az minden poszton meggyőző volt. Borbély és Dresch egyaránt nem szorította a háttérbe Horváth Balázst és Baló Istvánt, akik különösen az „Afro Blue”-ban tűntek ki energikus játékukkal.
