Sztárinterjú - Szőke Nikoletta
Nikike még csak 19 és fél éves volt, mindössze három hónapja járt az Etüd zeneiskolába, mikor felléptettem 2002. november 30-án a Bartók Rádió „Klasszikus és jazz” című sorozatának élőadásában a 6. stúdióban. Zongorázott Pataj György, későbbi férje Barcza Horváth József bőgőzött és a vajdasági magyar roma gitáros Kurina Kornél volt a harmadik a kísérő trióban. Annak ellenére, hogy szakszóval „tök kezdő” volt, egyáltalán nem érződött varázslatos hangján a megilletődöttség. Ezzel gyakorlatilag felfedeztem őt a hazai és ma már bátran állíthatom, a világ jazzélete számára...
Nikike még csak 19 és fél éves volt, mindössze három hónapja járt az Etüd zeneiskolába, mikor felléptettem 2002. november 30-án a Bartók Rádió „Klasszikus és jazz” című sorozatának élőadásában a 6. stúdióban. Zongorázott Pataj György, későbbi férje Barcza Horváth József bőgőzött és a vajdasági magyar roma gitáros Kurina Kornél volt a harmadik a kísérő trióban. Annak ellenére, hogy szakszóval „tök kezdő” volt, egyáltalán nem érződött varázslatos hangján a megilletődöttség. Ezzel gyakorlatilag felfedeztem őt a hazai és ma már bátran állíthatom, a világ jazzélete számára.
MR: Emlékszel még arra a koncertre?
SzN: Hát hogyne emlékeznék. Kb. fél évvel az első énekórám után volt, úgyhogy tényleg nagyon bátor voltál. A Józsi akkor már udvarolt nekem és szólt neked, hogy ismer egy lányt, aki nagyon jól énekel.
MR: És én első szóra elhittem neki.
SzN: Te meg először nagyon megijedtél, hogy jézusom, már megint egy
énekeslány, akinek udvarol egy zenész. Persze ez itt nálunk egy kicsi szakma és szinte valamennyi énekesnőnek zenész a párja. Viszont tényleg volt benned annyi merészség, hogy bizalmat szavaztál nekem. Jó, akkor kapjon ez a kislány egy esélyt és meglátjuk, mi lesz belőle. S az lett belőle, hogy rá fél évre volt egy nőnapi koncert a Márványteremben és oda is meghívtál.
MR: És arra is így emlékszel?
SzN: Persze, az nekem nagy szó volt. Március 8-án volt, Nőnapon. Ott több mindenki énekelt külön-külön, majd együtt is. Onnantól kezdve úgy érzem, töretlen a barátságunk.
MR: Persze, ez csak úgy jöhetett létre, hogy jól énekelsz, mert egyébként szimpatizálhatnánk mi egymással, ha fahangod lenne, vagy hamisan énekelnél, biztosan nem léptettelek volna fel sose. De ezen lépjünk is túl. Jön egy újabb emlékezős kérdés. Emlékszel mi volt 2005 nyarán?
SzN: Igen, emlékszem. Úgy engedtél el a Montreuxi Jazzfesztivál Énekversenyének döntőjébe, hogy Nikike, ha nem nyered meg, haza se gyere. (Jóízű kacaj)
MR: És ettől úgy megrémültél, hogy megnyerted a versenyt.
SzN: Mindvégig ez a mondat lebegett lelki szemeim előtt. Még a napra is emlékszem, 2005. július 13.
MR: De hogyan szereztél erről a versenyről tudomást?
SzN: Zenészek beszéltek róla, többek között a zongoristám, Szakcsi Lakatos Róbert, aki évekkel azelőtt megnyerte a zongoristáknak kiírt versenyt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az 1998-as zongora tehetségkutatóm egyik nyertese Szabó Dániel is, sőt 2004-ben a 2000-es gitár tehetségkutatóm győztese, Pusztai Antal diadalmaskodott Montreux-ben. – a szerk.) 2005 tavaszán beadtam a jelentkezést (De mielőtt elküldte volna a demót, behozott egy másolatot nekem a Rádióba, hogy kikérje a véleményem. Ma is őrzöm ezt a CD-t, amin Nikike Bill Evans „Waltz for Debby”-jét, Duke Ellington „Sophisticated Lady”-jét, valamint Harry Sweets Edison és Jon Hendricks „Centerpiece”-ét énekli. Ez utóbbival nyerte meg a versenyt! – a szerk.), aztán meghívtak. Útnak indultam a szüleimmel és a húgommal. Nyolcan kerültünk a nyilvános középdöntőbe, majd volt a döntő, már csak négy embernek. Képzeld, egyáltalán nem izgultam a döntőben, csak az lebegett a szemem előtt, hogy azoknak az itthoni embereknek, akik bíztak bennem, ne okozzak csalódást.
MR: Én például annyira bíztam Benned, hogy 1 hónappal előtte kinyomtattam a Zsámbék Jazz Open 2005 szórólapját, és mivel két nappal július 15-e előtt volt a döntő, így elég merészség volt odaírni, hogy Pocsai Krisztina Quartet + Szőke Nikoletta. Sőt, a programfüzetbe azt írtam: „Pocsai Kriszta vendége Szőke Niki (20). Szerintem az egyik legtehetségesebb énekesnő itthon. Bejutott a Montreuxi Jazzfesztivál Énekversenyének elődöntőjébe. Hogy onnan továbbjutott-e, azt csak a helyszínen tudhatjuk meg, hisz Niki egyenesen Svájcból jön Zsámbékra!” Annyit még hadd áruljak el a JazzMa.hu olvasóinak, 2005. július 13-án, miután kiderült, hogy megnyerted a versenyt, először a férjed hívtad, de mivel ő épp koncertezett, ki volt kapcsolva a mobilja. Erre másodiknak az én számom pötyögted be a készülékedbe és a meghatódottságtól sírva újságoltad nekem az örömteli hírt.
SzN: Végül is két nappal a döntő után Zsámbékon a Romtemplomnál jelentettem be hivatalosan ezt. Arra is emlékszem, milyen jól esett,
hogy a közönség kitörő ovációval fogadta a hírt.
MR: Lépjünk tovább. Az azóta eltelt néhány évben is voltak közös„megmozdulásaink”. Például emlékszel az Ella Fitzgerald dologra?
SzN: Hát persze, hogy emlékszem. Ott tulajdonképpen te adtad a fülest, hisz én nem tudtam, hogy pont 10 éve halt meg Ella. (2006- ról beszélünk. – a szerk.) Felhívtál, Nikike, tudod milyen évforduló van? Megdöbbenten törtem a fejem, erre említetted Fitzgerald-ot, aki nekem nagy példaképem volt. És azt is kérdezted, nem lenne kedvetek ebből egy műsort csinálni? Nekünk már csak annyi maradt, hogy kitaláljuk a műsor koncepcióját. Józsinak az az ötlete támadt, hogy a kvartett mellé hívjunk egy színművészt, aki a számok között folyamatosan mesél Ella életéről. Ilyen előtte a magyar jazz-ben még nem volt.
MR: És arra emlékszel-e, hogy hányszor adtátok elő ezt a műsort, mert végül is egy országos turné kerekedett belőle.
SzN: Tizenöt koncert volt. Az ország minden felében felléptünk.
Mindenütt nagy sikere volt ennek a programnak.
MR: Na de mindenki várta már, hogy mikor lesz végre lemezed.
SzN: A verseny után három évvel sikerült az első lemezemet itthon
megjelentetni. Most visszagondolva, nem is baj, mert kellett ez az érési időszak ahhoz, hogy olyan lemezzel jelentkezzem, ami pár év múlva visszahallgatva is vállalható. A verseny után volt egy olyan kísérletezésünk, hogy kicsit poposabb irányba elmenni, a Józsi és a Robi írta a számokat, én meg hozzájuk a szövegeket. Abból a próbálkozásból végül lemez nem lett, mert nem tudtunk a kiadóval megegyezni. Aztán elindult a Fitzgerald turné, aminek hatalmas sikere volt, és úgy döntöttem, nem fordítok hátat a műfajnak, aminek annyi szépet és jót köszönhetek. A turné végén felhívtam a kiadót, hogy mégis inkább jazzlemezt szeretnék megjelentetni. Az első lemez 2008 szeptemberében jelent meg trióban, annak ellenére, hogy előtte évekig kvartett formációban játszottunk. Nagyon sok minden történt a kvartettel az évek során és úgy gondoltuk, hogy kicsit szüneteltetni kell.
MR: És a „Jazz a Márványteremben” sorozatomban „A magyar jazz legismertebb házaspárjai” koncertre már trióban jöttetek a gitáros Oláh Szabolccsal.
SzN: Igen, a trióval a gyors korszakom után a lírai oldalamat is
megmutathattam a közönségnek. Az első lemezem Pallai Péter segítségével jött létre, úgy, hogy a Harmónia Jazzműhely is ajánlott fel pénzt hozzá. Péter hozott össze Égerházi Attilával, a Gramy Records igazgatójával, akiben megtaláltuk azt a személyt, akivel találkoztak az elképzeléseink.
MR: Na de a „Golden Earrings” hogy került ki Japánba?
SzN: Megmondom őszintén, fogalmam sincs. Számomra nagyon nagy meglepetés volt. Milyen furcsa, hogy három évig vártam arra, hogy végre találjak az első lemezemnek egy kiadót, akivel kölcsönös a szimpátia és meg tudunk egyezni, erre nem sokkal utána megkeresett egy másik kiadó is. Ez akkor történt, amikor a „Golden Earrings” felvételeinek a keverésénél tartottunk. Így hirtelen kettő lemezem is lett. A Szakcsi Robi felhívott Japánból, ahol éppen turnézott, hogy azonnal szedj össze számokat, mert a japánok is akarnak Veled egy lemezt. Küldj egy számlistát, amiről ők is választhatnak, mert Te tetszel nekik. Előtte ez a bizonyos japán kiadó, az Atelier Sawano már egy csomó fiatalt megnézett, mert addig csak egy idősebb holland énekesnőjük volt, az összes többi kiadványuk pedig instrumentális volt. Végül nagy örömömre rám esett a választás, és onnantól kezdve nagyon gyorsan történtek az események. Kiküldtem a kedvenc harminc számomból álló listát, abból kiválasztottak egy lemezre valót és október elején már mentünk is Münchenbe felvételre.
Amikor hazaértem, itthon megjelent a „Golden Earrings”, és december elején Japánban két áruház weboldalán is felbukkant. A japán kiadvány, az “A Song for You” hivatalos megjelenése 2009. január 7-e volt, így ez övön aluli ütés volt. Az “A Song for You”-n Szakcsi Robi zongorázik és két német zenész van még rajta, a Robi akkori aktuális triójának másik két tagja: a bőgős Thomas Stabenow és a dobos Klaus Weiss, aki azóta meghalt. Azt tudni kell, hogy a dobos volt a lemez producere is. Amikor Klaus meglátta, hogy a januári megjelenés előtt nem sokkal felbukkant a japán oldalakon a „Golden Earrings”, zihálva hívott fel és őrjöngött velem, hogy ilyen még életében nem történt vele. És ez mi? Nem is tudott róla, hogy nekem van egy másik lemezem. Remélem, hogy nem ezért, de pár nappal később (2008. december 10-én) szívrohamban elhunyt. De mivel az „A Song for You” akkora siker lett, hogy az elsőre kinyomtatott háromezer példányt napok alatt elkapkodták, és mivel a gyártás is a Klaus felügyelete mellett történt Németországban, így a japán kiadóm berendelt kétezret a magyar „Golden Earrings”-ből is, hogy a japánoknak addig is legyen mit vásárolniuk tőlem. Habár a váratlan szomorú eseménynek egyáltalán nem örültem, annak viszont nagyon, hogy így a magyar triómat is megismerhette a japán közönség.
MR: Közben itthon is örömteli események történtek, új jövevénnyel bővült a Horváth család. Családanyaként is debütáltál. De mintha ezzel párhuzamosan érkezett volna az első felkérés Japánból...
SzN: Igen, a kislányom, Bianka 2009. március 18-án született, a felkérés pedig novemberben érkezett. Egyszer itthon nézegettem az e- mailjeimet és az egyiknél látom, hogy “Performance inquiry from Japan”. Mondom, mi lehet ez. Aztán látom, hogy a tokiói Cotton Club- tól jött. Megnéztem a „link”-et és el voltam ájulva a helytől magától, meg hogy kik lépnek ott fel folyamatosan. Egymásnak adják a kilincset a világsztárok, ilyen neveket láttam: Branford Marsalis Quintet, Natalie Cole, Roy Hargrove Quintet, Bill Frisell, Mike Stern például. Pontosan a New York-i Cotton Club mintájára készült. A meghívás 2010 év elejére szólt és akkor én már tudtam, hogy a második japán lemez, a „My Song” február végén fog megjelenni. Ezt már a saját kvartettemmel, a Józsival, a Robival és a Mohay Andrissal vettem fel. A kislány születése után eldöntöttem, hogy én nem akarok tovább németekkel dolgozni, amikor van egy saját, nemzetközi színvonalú zenekarom. Nagyon jól össze vagyunk szokva.
Ismerjük egymás rezdüléseit, mind zeneileg, mind emberileg, ráadásul egészen egyszerűen az volt a praktikusabb, hogy itthon vegyük fel. A japánok azt akarták, hogy maradjon Thomas Stabenow, aki egy sztár bőgős a hazájában, Klaus Weiss helyére pedig lépjen Wolfgang Haffner, aki szintén nagyon elismert zenész Németországban. A Robi maradhatott volna a zongorista, mivel ő évek óta szintén az Atelier Sawano művésze. Ezt mind a japánok akarták, hiszen hosszú évek óta tartó munkakapcsolatuk volt a németekkel, de én nem mentem bele. Annál is inkább, mert kiderült, hogy a sok haknijuk miatt nem érnek rá próbálni, én meg nem akartam „jam session” lemezt.
Ebből aztán nagyon nagy balhé lett. Mindenki tudja, hogy a japánok nagyon udvariasak, de a végén a skype-on már üvöltöztünk egymással. Végül ultimátumot adtam: vagy elfogadják a feltételeimet, vagy nem lesz lemez. Pár nap gondolkodási időt kértek, majd közölték, hogy akkor inkáb legyen minden úgy, ahogy én akarom. Két perc múlva azon nevettünk, hogy mennyivel vidámabb lett hirtelen a hangulat a múltkori őrjöngéshez képest.
MR: Beszéljünk egy kicsit a turnéról.
SzN: Az teljesen független volt a kiadótól. Azt a Cotton Club szervezte.
MR: De a Cotton Club honnan szerzett rólad tudomást? Látták a lemezedet a japán listák élén?
SzN: Az „A Song for You” 2009 januárjában jelent meg Japánban és napok alatt elkapkodták. A Cotton Club viszont 2009 novemberében keresett meg egy 2010 tavaszi turné reményében. Én nagyon megörültem neki, mert mint mondtam, akkor már tudtuk, hogy a „My Song”-ot 2010 februárjának végén jelenteti meg a lemezkiadóm. Ők viszont nem nagyon örültek neki, hogy az ő művészüket „le akarja nyúlni” a Cotton Club. Azt mondták, hogy ha már ők vállalták fel a lemezeim megjelentetését, akkor a bemutatkozó turnét is ők akarják szervezni. Ők viszont csak 2010 novemberére akarták időzíteni a turnét. Azt mondtam nekik, hogy ha nyárig megszervezik, akkor övék az elsőbbség, ha nem, akkor elfogadjuk a klub felkérését, mert mi szeretnénk még egy babát és ha Isten is úgy akarja, akkor lesz is. A másik meg az, hogy a Cotton Club az egy olyan kiemelt hely, ahova európaiaknak nagyon nehéz bejutni. Így közös megegyezéssel elvállaltuk a hatkoncertes sorozatot, és ez egy nagyon jó döntés volt, hiszen teljesült a vágyunk, és 2010. november 15-én megszületett a kisfiunk, Milán is. Tudni kell, hogy a Cotton Club mögött a japán Blue Note áll. Erre az Atelier Sawano úgy megijedt, hogy esetleg a Blue Note átcsábít magához, hogy azonnal ajánlottak egy öt lemezre szóló szerződést. Így két legyet ütöttünk egy csapásra, hisz lett a fellépés sorozat a Cotton Clubban, és a kiadó is egy fantasztikus szerződést íratott velem alá.
MR: Elárulhatjuk a JazzMa.hu olvasóinak, hogy ez a riport február 25-én készült itt a lakásotokban, és hogy épp most kaptad meg legújabb CD-det, a „Shape of My Heart”-ot Japánból. És ezt mikor és hol vettétek fel? És az ehhez kötődő turnét már a kiadód szervezi?
SzN: 2010 augusztusában vettük fel Diósdon a Phoenix Stúdióban, csakúgy, mint a “My Song”-ot. Igen, már beszéltünk 2011-es turnéról. A tervek szerint színházakban vagy koncerttermekben lesz és nem csak Tokióban, hanem több japán nagyvárosban. De konkrétum még nincs ezt illetően, viszont ami biztos az az, hogy a Cotton Club visszahívott minket, szintén hat koncertre. Csodálatos érzés és visszaigazolás a zenekarnak, hogy azok után is úgy gondolják, helyünk van az illusztris programban, hogy hallottak minket élőben.
MR: És tudnak-e arról a japánok, hogy Te augusztusban, már eléggé dudorodó hassal, a Bobby McFerrin-nel léptél fel Budapesten?
SzN: (Boldog kacaj) Igen, tudnak. Nagyon büszkék emiatt rám. Mivel ez már a harmadik lemezünk együtt, így szorosabb a barátság és én beszámolok nekik arról, ha ilyen öröm és megtiszteltetés ér.
MR: Mielőtt bekapcsoltam a diktafont és el kezdtünk volna beszélgetni, büszkén mutattad nekem, hogy hivatalosan csak holnap jelenik meg a CD-d Japánban, még is már az előrendelések alapján listavezető vagy.
SzN: A két legnagyobb áruházlánc, a HMV és a Tower Records listáján két hete vezeti a vokális jazz előrendelési listát, és az összes többi áruház weboldalán is kiemelt, Top 5-ös termék a jazz összesítettben.
MR: Na de mutattál nekem valami Billboard listát is, amin szintén az első helyen olvasható a „Shape of My Heart”.
SzN: Igen, ez a Billboard Hot Shot Discs lista, amely mindig az aktuális héten Japánban megjelenő lemezeket ajánlja rangsorolva műfajra való tekintet nélkül. Hihetetlen volt látni, hogy a 2011. február 21-27-i héten a “Shape of My Heart” állt a lista élén.
(Fotók: Portréfotók - Trunkó Bálint; Stúdiófotó + Bobby McFerrin koncert - Sándor Katalin)
