A Jeff Berlin Trio Dennis Chambers-szel doboknál a BJC-ben
Be kell vallanom, hogy számomra Jeff Berlin neve teljesen ismeretlen volt, mikor megláttam a BJC szeptemberi program kínálatában. Velem ellentétben mások több információval rendelkeztek, mert a szeptember 11-i első koncerten majdnem telt ház volt és a második fellépésre is sokan várakoztak már, mikor elmentem a klubból.
Ezek után nem lesz meglepetés, ha az amerikai basszusgitáros pályájáról nem tudok részletesen beszámolni, elégedjenek meg a BJC program füzetében leírtakkal:
„Az 1953. január 17-én Long Island-en (New York) született basszusgitáros, Jeff Berlin eredetileg hegedülni tanult, majd megannyi más New York-i kortársához hasonlóan Bostonba költözött, hogy – ekkor már a Beatles hatására, basszusgitáron – a Berklee College of Music-on folytassa tanulmányait.
Már a korai években együtt játszott David Liebman-nel és Patti Austin-nal, ám igazán akkor figyelt fel rá a világ, mikor 1977-ben Bill Bruford debütáló „Feels Good to Me” című lemezén működött közre. Később a lemezen szintén hallható Allan Holdsworth 1983-as Warner Brothers-nél megjelent „Road Games” albumán is Berlin működött közre.
Jeff Berlin innovatív játéka több, mint negyven éve hallható mára megszámlálhatatlanul sok lemezen és koncertfelvételen, olyan művészekkel együttműködve, mint Billy Cobham, Scott Henderson, Frank Zappa, Pat Martino, és John McLaughlin, csak néhányat említve a legnagyobb nevek közül.”
Kétségkívül a trió legismertebb muzsikusa a dobos Dennis Chambers, legutóbb a BJC-ben Mike Stern gitáros zenekarában találkoztak vele a koncertlátogatók.
A zenekar harmadik tagja a chilei születésű, de Spanyolországban élő Jorge Vera zongorista, aki néhány számban Korg szintetizátoron is játszott.
Színpadra lépéskor Berlin néhány magyar szóval kápráztatta el a közönséget, majd játszani kezdtek. 80-85 percet játszottak, ebbe kilenc darab előadása fért bele. A trió vezetője a számok címeivel - egy kivételével - nem terhelte a hallgatóságot, de egy kompozíció címét azért sikerült elcsípnem a színpadi beszélgetésből és ez a „Falling Grace” nevet viselte.
Az egyetlen darab, amit Jeff Berlin is bekonferált, igaz csak utólag, az utolsó előtti produkció volt. A klasszikus zenében némileg jártasabb hallgatók a közönség soraiban enélkül is felismerték: Beethoven szimfóniáiból Liszt Ferenc készített zongoraátiratokat, ennek jazztrióra adaptált virtuóz előadását halhattuk. Értelemszerűen a főszerepet itt Jorge Vera játszotta, aki egyébként is kitett magáért a koncert folyamán.
A dobos Dennis Chambers inkább a kíséretben jeleskedett, egy rövid szólója volt csak az est folyamán. A megszokottnál jóval nagyobb dobfelszerelésének néhány darabját szerintem nem is használta.
Mint a bevezetőben már írtam, Jeff Berlin és zenéje számomra korábban ismeretlen volt. Hát, le a kalappal előtte, sok gitáros irigyelheti virtuozitását, ahogy basszusgitárját pengeti. Ez igaz mind a szólókra, mind a kísérő szólamra is. A manapság trendi basszusgitárosoktól eltérően fel sem merült, hogy a hangszerétől eltérő hangokat, effektusokat csaljon ki az instrumentumból. Úgy szólt, ahogy egy basszus hangszernek szólni kell.
Utalva a BJC sorozatára („Világsztárok a Budapest Jazz Clubban”), nem tudom, hogy Jeff Berlin a világsztárok kategóriájába sorolandó-e, de az biztos, hogy világszínvonalon játszott. Jó volt megismerni Őt és trióját, a tapsból ítélve a közönség nagyon élvezte a produkciót.
