Szabados–emléknap Nagymaroson a Sigil Galéria és Kávézóban

Szöveg: Németh Zsolt, fotók: Riesz Ferenc.

Bevezetőként röviden arról, mi is a Szabados–emléknap, miként jött létre.

Az Adyton Művészeti Alapítvány fő célkitűzése Szabados György zenei és művészeti hagyatékának ápolása, őrzése, életben tartása.

2015-től hét alkalommal szerveztünk Adyton együttlét néven zenei táborokat, ahol jobbára fiatal, a pályájuk elején álló érdeklődők avatott mentorok vezetésével kaptak betekintést a szabad zenélés elméletébe és gyakorlatába.

A táborok története szép ívet alkot, de a kor változásai mellett, mint annyi másra, a végső „csapást” erre is a COVID mérte, 2022 után nem volt reális esély a folytatásra.

2023-ban Turi Gábor vetette fel, hogy sűrített formában, egy egynapos rendezvénnyel, amit nevezzünk Szabados–emléknapnak, új keretek között nyissunk új lapot.

Az ötlet életképesnek bizonyult, így az idén augusztus 3-án a nagymarosi önkormányzat anyagi támogatásával sikerült megszervezni a második Szabados–emléknapot a bejáratott helyszínen, az Adytonnak már annyiszor otthont adó Sigilben.

A program délután 6-kor kezdődött Rudolf Kraus előadásával, ami címe szerint a „Szabados György világa” nevű honlap bemutatásával foglalkozott, de ennél sokkal mélyebbre nyúlt és többet adott. Rudolf Kraus nevét valószínűleg nagyon kevesen ismerik, pedig tevékenysége megkerülhetetlen és döntő jelentőségű Szabados életművének feldolgozásában, rendszerezésében és hozzáférhetővé tételében. Elképesztő és kortörténeti szempontból is izgalmas az, ahogyan az 1980-as évek elején Nyugat-Németországban kis jazz lemezboltot működtető és jazz programok szervezésével is foglalkozó fiatalember miként került kapcsolatba a vasfüggöny mögött áporodó Magyarországgal. Egy szép napon postai levelezőlapon Budapestről 4 lemezt rendeltek tőle. Ő annak rendje és módja szerint becsomagolta a lemezeket és feladta a magadott budapesti postafiók címére. Majd egy idő múlva visszakapta az egészet azzal, hogy a magyar VÁM hatóság nem engedte be az országba a pakkot. (Hát igen, a mérgező nyugati propaganda, az ide ne jöjjön be.) A sztori itt akár véget is érhetett volna. Ehelyett Rudolf a hóna alá fogta a 4 lemezt és Budapestre utazott, hogy személyesen kézbesítse. Tájékozódási pontként mindössze egy postafiók szám állt rendelkezésére. Szerencsés volt, megtalálta magát a postát, ahol azonban nem beszéltek németül és amúgy sem mutattak hajlandóságot arra, hogy elárulják, kié a postafiók. (Adatvédelem a la kádárizmus.) Hosszú és eredménytelen kísérletét feladva kilépett a postáról az utcára, ahol megszólította egy fiatalember, akiről kiderült, hogy a postafiók bérlője és a megrendelője volt. Sorsszerű véletlen, drámai fordulat, deus ex machina, életre szóló következményekkel. A következő három napot együtt töltötték, nagy beszélgetésekkel zenéről, jazzről, politikáról, a magyarországi helyzetről, aminek a végén kazettán kapott magyar jazz felvételeket, köztük Szabadost, ami megragadta és azóta sem engedte el. 1982-ben már személyesen jelen volt a legendás győri Szabados–Braxton koncerten[1], aztán 1984-ben a Debreceni Jazz Napokon, ahol ismét együtt varázsolt a duó. Itt ismerkedett meg Szabadossal, aztán az ismeretségből életre szóló barátság lett.

Rudolf Kraus és tolmácsa, Balkányi Magdolna. (Riesz Ferenc fotója)

Rudolf Kraus Szabados 2011-es halálát követően határozta el, hogy összegyűjti és hozzáférhetővé teszi a hagyatékot. Ezzel ismét egy minden józan kalkuláció szerint valószínűtlen történet kezdődött. Létrejött egy elkötelezett, a szó legjobb értelmében akár fanatikusnak is mondható csapat, amelyik bármiféle külső forrás és támogatás nélkül, csak a saját energiáit és idejét beletéve összegyűjtött minden elérhető hivatalos és amatőr hang- és videofelvételt, hazai és külföldi interjút, újságcikket. A hangot és képet technikailag feljavították, a szövegeket és a kiegészítő információkat angolul és magyarul egyaránt előállították. Íme, egy klasszikus és hamisítatlan civil kezdeményezés és együttműködés, ami formájában és eredményében is párját ritkítja. Helyénvaló és illő köszönettel megemlíteni a legfontosabb közreműködőket: Alexander Heather, Barta László, Bicskei Zoltán, Bognár Ferenc, Bognár Bulcsú, Bert Noglik, Molnár Csaba, Gunda Olschok, Polai György, Ráduly Mihály, Szabados Judit, Tharan Marianne. És természetesen Rudolf Kaus, aki mindvégig saját zsebéből finanszírozta a honlap fejlesztését, működését. (http://györgy-szabados.com/?lang=hu )

Előállt az a bizarr helyzet, hogy a háború utáni magyar zenében megkerülhetetlen életművet alkotó, Liszt Ferenc-díjjal és Kossuth-díjjal is elismert Szabados György munkásságát páratlan részletességgel és gazdagsággal dokumentáló honlapot egy német barátja fejlesztette és működtette, a magyar kultúrpolitika nagyobb dicsőségére. Rudolf Kraus évekkel ezelőtt jelezte, hogy nyugdíjasként már nem tudja vállalni a honlap fenntartását, keresni kellene valakit, aki átveszi a szerepét. A múlt héten egy mindenki számára örömteli és megnyugtató megoldás született erre az egyre égetőbb kérdésre. Rudolf Kraus és Szabados Judit megállapodott Gőz Lászlóval, a BMC igazgatójával, hogy a BMC átveszi a honlap működtetését és Szabados kotta hagyatékának a gondozását. Csodás fejlemény, a hagyaték a lehető legjobb helyre került! Köszönet a BMC-nek!

Az est következő programpontjaként Szabó Sándor gitárművész először Szabados Györgyhöz fűződő kapcsolatáról beszélt, felidézve, amikor Szabados a kezébe adott egy kazettát azzal, hogy hallgassa figyelmesen, mert ez lesz az ő útja. A kazettán közép-ázsiai klasszikus zene volt (nem népzene!), és ez valóban új irányba vezette az érdeklődését, a zenéről való gondokoldásmódját. A makám és az improvizáció kapcsolatát az esraj nevű hangszeren rögtönözve mutatta be.

Szabó Sándor esrajon játszik (Riesz Ferenc fotója)

Szabó Sándor koncertjét sajnos meg kellett szakítani, mert este 8-ra hirdettük meg a Szabados emlékkő avatását. A Sigilből a közönség átsétált nagymarosi Duna partra. A Béla király sétányon a város több szülöttjének, köztiszteletben álló volt lakójának látható már emlékköve. Ide került a sorba legújabbként Szabados Györgyé, amit a város polgármestere, Heinczinger Balázs avatott fel, laudációt mondott Turi Gábor.

Az emlékkő

Érdekes a kő története is. Az ötlet megvalósulásához, hogy legyen Szabados emlékkő, mindenekelőtt kellett egy alkalmas kődarab, meg aztán persze olyan is, aki megfaragja. Egyik sem volt triviális, végül Szabados Jutka asszony ajánlotta a kőfaragónak, nézzen körül a kertjükben, ott vannak kövek, hátha alkalmas valamelyik a nemes célra. És lássunk csodát, sikerült rálelni egy éppen megfelelő darabra, vagyis a kő Szabados házának kertjéből származik. Később lehet majd minden valóságalapot nélkülöző legendát szőni arról, hányszor pihent meg a Mester ezen a kövön zenei gondolatait formázgatva. Konkrétan soha, de azért jól hangzik.

Az avatási ceremónia Grencsó István és Benkő Róbert rövid rögtönzésével zárult.

A Grencsó, Benkő, emlékkő trió

Miután szép, rendezetlen sorokban visszavonultunk a Sigilbe, újabb, ezúttal perzsa lanton előadott improvizációt élvezhettünk Szabó Sándortól. Hallgattuk volna még szívesen, de szorított bennünket az idő, emiatt le kellett rövidíteni a tervezett Szabados szólókoncertek vetítését, és ízelítőként csak az ikonikus „Tánczene” hangozhatott el, viszont ez remélhetően többekben kedvet teremtett a honlap meglátogatásához, ahol mindenki kedvére válogathat a teljes életműből.

Az est záróeseménye igazi zenei csemege volt, a Grencsó István (fuvola, tenorszaxofon), Dukay Barnabás (zongora), Benkő Róbert (nagybőgő) felállású trió koncertje. Az ízlések különfélék, e sorok szerzője számára azonban az immár tizedik éve tartó Dukay–Grencsó együttműködés, akár duóban, akár más alkotótársakkal kiegészülve a legmagasabb rendű zenei élvezetek közé tartozik. Nem volt ez másként ezúttal sem, a jelenlevők rendkívül elmélyült, koncentrált zene-alkotás részesei lehettek. Az egymásra hangoltságuk tökéletessége olyan benyomást kelthetett, mintha a hangszereket egyetlen ember szólaltatta volna meg. Ismét létrehozták azt a mondhatni szakrális teret, ahova belépve a hallgató a zene részévé válhatott. Erről szavakkal nincs mit mondani, meg kell tapasztalni.

A mágusok: Dukay, Grencsó, Benkő (Riesz Ferenc fotója)

A 2. Szabados–emléknap valamennyi programja teltházas volt, értve ez alatt, hogy többnyire az Sigil nagytermében az álló helyek is elkeltek. Emellett kitűnő társasági eseményt is jelentett, sok jó beszélgetéssel a szünetekben és a hivatalos program után. Az évről évre visszatérő helyi zenebarátok mellett többen felbukkantak a régi Adyton táborok résztvevői, tanárai közül, érkeztek vendégek Budapestről és az ország más részéből. Remélhetően mindenki jó élményekkel gazdagodva távozott.

Köszönet a Sigilnek, hogy sokadik alkalommal ismét otthont adott egy szabadzenei rendezvénynek, Juditnak, hogy a háziasszonyunk volt.

Köszönet Nagymaros város önkormányzatának az anyagi támogatásért, ami nélkül az emléknap nem valósulhatott volna meg.

És köszönet a helyi szervezőknek, akiknek az önzetlen, fáradságos munkája ugyanilyen nélkülözhetetlen volt.

A szabadzene a mai világban valahova a periféria margójára szorult. Kellenek az ilyen rendezvények ahhoz, hogy időnként életjelet adjon magáról. És szombaton este kiderült, ha kap egy kis nyilvánosságot, még mindig van értő közönsége.

Németh Zsolt

Adyton Művészeti Alapítvány