Kikkel beszéltem? – 49. rész: Assif Tsahar (2002. július 19.)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
2002 februárjában telefonhívásom volt Tel Aviv-ból Bartók Rádiós irodámban. Sok furcsa dolog történt már velem életemben, de ez még azok közül is kiemelkedik, így szinte szóról-szóra emlékezem a történésekre és az elhangzottakra!
Egy magyarul beszélő idősebb hölgy kérdezte: „Maloschik Róberttel beszélek?” Válaszoltam neki: „Igen! De Ön kicsoda?” Erre mondta a nevét, de az nem tűnt „familiar”-nek nekem… „Mondana valamit arról, hogy Önnek mi köze a jazzhez?” „Én vagyok Assif Tsahar anyukája.” Agytekercseim lázasan kutattak memóriám rejtett zugaiban, majd felvetődött bennem: Who the fuck is Assif Tsahar? A nagy csendből a hölgy arra a következtetésre jutott, hogy halvány gőzöm sincs… Erre megtörte a csendet: „A fiam Izraelben született, de hosszú évek óta New York-ban él. Jazz szaxofonos. A felesége Susie Ibarra.” Kezdett elegem lenni a beszélgetésből, ezért közbe vágtam: „És most miért hívott hölgyem?” Erre mondta: „Mert a fiam 2002. július 18-án Ausztriában lép fel és gondoltam másnap magánál is felléphetne a Magyar Rádióban…” Mondtam: „Ha küld zenét a fiától, azt meghallgatom, és utána, majd eldöntöm, hogy felléptetem-e.”
2 hét múlva egy nagy pufiborítékban megjött a zene. Egyszerre 5 (öt, you know!) Assif Tsahar CD-t küldött a gondos anyuka… Én pedig mazochista módon mind az ötöt végig hallgattam. Vérbő free jazz volt, nem a szelídebb fajtából való…
Pár nappal később ismét Tsahar néni hívott: „Róbert, megkapta a CD-ket?” Válaszoltam: „Igen! De a Zsámbék Jazz Open-nek ez nem illik bele a profiljába!” Erre ő kétségbeesett hangon kérdezte: „De azért ugye meghívja?”. Erre mondtam: „Konkrétan lefejezne a közönség, ha ilyen zenészt a színpadra engednék.” Erre elővette az ütőkártyáját: „Én kassai magyar zsidó vagyok, akinek a családja elmenekült Izraelbe a nácik elöl.” Erre azt válaszoltam: „Az hogyan lehetséges, hisz Izrael állam csak 1949-ben alakult meg?” Erre ő: „Igen-igen! Akkor még Palesztinának hívták mikor odamentünk.” Mondtam neki: „Hölgyem, én nem vallás alapján léptetem fel a zenészeket”. Aztán megkérdeztem: „Mennyi Assif gázsija?” Erre szemrebbenés belemondta a fülembe: „1000 euró.” Mondtam neki: „Inkább legyen 20.000 forint, mert a magyarok is annyit kapnak.” Elkezdett könyörögni: „Jó, akkor adjon neki 500 eurót. Szeptemberben jövök Budapestre, mert én vagyok Tarr Béla új filmjének a főszponzora, és akkor majd beviszem magának a Magyar Rádióba a pénzt!” (Sokszor mondom, amikor valaki át akar b.szni, hogy nem vagyok nyeretlen 2 éves… Nem a f.szt nem vagyok… Azóta se kaptam meg az ötszáz eurót…)
Akkor most ugorjunk pár hónapot előre!
2002. július 19-én délelőtt Gabival átmentünk Nickelsdorfba, hogy elhozzuk Assif Tsahar-t (1969) Zsámbékra. Mivel hajnali négyig jameltek, így a kocsmában a pultos lány –még szerencse, hogy beszélt angolul…- nagy nehezen felébresztette. Kb. félórát vártunk rá, mire gatyába rázta magát. Gabi Audijában Zsámbék felé egyfolytában kérdezgetett. Eleinte jiddishül, de mondtam neki, nem ismerem ezt a nyelvet, beszéljünk inkább angolul. Meg, ha tud magyarul, az is jó, hisz az anyukája magyar. Erre mondta, hogy nem tud magyarul, csak egy pár szót. Mondtam neki, akkor mondja azokat a szavakat. Erre mondta: „Libá, sólét, mácész, and that’s it!” Ezen jókat nevettünk. És folytatta angolul, hogy mióta csinálom a zsámbéki fesztivált, és hogy az „ancient ruin” előtt lesz-e a koncertje? Én meg a New York-i zenészkapcsolatairól kérdezgettem. Erre elmondta, hogy 1991 óta él a Big Apple-ben és azóta olyanokkal játszott együtt, mint Cecil Taylor, Butch Morris, William Parker, Mat Maneri, Hamid Drake, Peter Kowald, és Susie Ibarra, akit azóta feleségül is vett.
Aztán megérkeztünk Zsámbékra. Gabi odafordult a Romtemplomhoz. Tsahar teljesen le volt nyűgözve a látványtól. Aztán felhajtottunk a házunkhoz. A panorámától el volt ájulva. Közben Gabi anyukája elkészült a csirkepaprikással. Assif mondta, ő ilyeneket nem eszik, mert vegetáriánus. Akkor Gabi szedett neki a kertünkből paradicsomot és paprikát. Azt elfogadta, de látta, hogy az anyósom kígyóuborkából készíti az uborkasalátát. Kérdezte, hogy van egy még egyben uborka. Volt!
Ami érdekes volt, hogy nem ült az asztalunkhoz, hanem leült az udvarunkon a fűbe és úgy ette a zöldségeket…
Aztán 5 körül lementünk a beálló próbára: először ő játszott basszusklarinéton, majd tenorszaxofonon. Neki 5 perc próba is elég volt, mert szólóban játszott.
Utána végighallgatta a Grencsó Kollektíva soundcheck-jét, majd megkérdezte Grancsó Pistit, hogy mi volt a címe ennek a kollektív improvizációnak, Grencsó azt felelte „23 zsámbéki sóhaj”.
Aztán volt egy vicces jelenet este 7-kor. Grencsóéknak kezdeni kellett volna, de a zenekar két tagja. Hajnóczy Csaba gitáros és énekes-hegedűs felesége, Kenderesi Gabi (plusz két kislányuk) sehol sem voltak. Mondtam, Grencsó Pistinek, hogy kezdjék el nélkülük, aztán ha meghallják, hogy már zene van, biztos előkerülnek. És úgy is lett, már az első zsámbéki sóhajra futva jöttek le a Matyi vendéglőből…
A koncert nagyon tetszett Assif-nak, kérte tőlem, hogy beszéljem rá a magyar zenészeket, hogy szálljanak be hozzá. Ő még nem tudta, hogy én is tartogatok egy kis meglepetést neki Borbély Misi személyében…
Grencsóék programja nagyon tetszett a totálházas domboldal közönségének is. A szünetben izgatottan beszélgettek egymás között, vajon milyen lesz a második rész.
A második rész Assif Tsahar három szóló darabjával kezdődött. Mielőtt felment volna a színpadra, megkérdeztem tőle, hogy mik a szerzeményei címe. Mondta: „Untitled I-II-III”, erre felmentem a színpadra –amit egyébként Gabi építtetett saját pénzünkön- és felkonferáltam a művészt: „Ilyent még nem hallott a Zsámbék Jazz Open közönsége: avantgarde jazz! Aki elővezeti: Assif Tsahar New York városából!”
Nagy tapsvihar! Erre mondtam, majd a számok után is tapsoljanak! Közben, amikor meghallotta a nevét Assif, ő is feljött a színpadra. Erre még elmondtam, hogy ő három darabot játszik majd szólóban basszusklarinéton és tenorszaxofonon. Óriási tapsvihar. Erre mondtam a magyar közönségnek: „Wait a minute! A számok címei „24. zsámbéki sóhaj”, „25. zsámbéki sóhaj”, és „26. zsámbéki sóhaj”. Majd levonultam a színpadról, Assif Tsahar pedig a free jazz lovak közé csapott.
Első –basszusklarinéton előadott- sóhaja mindössze 6 perc 50 másodpercig tartott. A szám végén óriási ujjongás és tapsvihar.
Eztán jött Assif második szóló sóhaja, immár tenorszaxofonon, ami csekély 24 perc 20 másodperc hosszúságú volt. Standing ovation követte.
A harmadik sóhaj ismét a basszusklarinétból bújt elő. Ez az előző darabhoz képest nyúlfarknyi volt a maga 4 perc 50 másodpercével. (Közben befutott Borbély Misi!) Tsahar szóló produkcióját óriási tapsvihar követte.
Amíg Assif ismét hangszert váltott, addig felmentem a színpadra és mondtam neki, hogy most az én meglepetésem jön, az egyik legnagyszerűbb magyar fúvós egy speciális magyar hangszerrel, tárogatóval. OK – mondta. Én meg felkonferáltam őket. Ez volt a 27. zsámbéki sóhaj. Assif Tsahar tenorszaxofonon, Borbély Mihály tárogatón adta elő. Ez csak 4 perc 55 másodperces volt. Talán mondanom sem kell, a közönség tombolt!
Ezután jött Assif kívánsága és Grencsó István szopránszaxofonnal, Benkő Róbert bőgővel a kezében jött a színpadra. Jeszenszky György dobszerelését a road hozta. Közben Tsahar tenorszaxofonnal a kezében szólt nekem, hogy Borbély Misit hívjam vissza. Misi altszaxofonnal jött vissza. Rövid „souncheck” után következett a záró számnak szánt 28. zsámbéki sóhaj 15 perc 10 másodpercig. A szám végén a közönség annyira őrjöngve tapsolt, hogy mondtam a fiúknak, menjenek vissza és játsszanak nekik, de csak röviden. Magukhoz képest tényleg röviden -8 perc 55 másodperc- játszottak. A végén a közönség tombolva tapsolt, de mondtam nekik a mikrofonba kedvesen:”Most már húzzatok haza! (Nagy röhögés a nézőtérről!) Volt röhögni? Aki nem kocsival jött, az induljon el a buszmegálló felé, mert az utolsó busz negyedóra múlva indul Budapest felé. Másrészt, nekünk meg vissza kell vinnünk Assif-ot Nickelsdorfba!”.
Szép lassan feloszlott a tömeg, a zenészek pedig még beszélgettek. Tsahar, ha jól emlékszem, adott a legújabb lemezéből Borbély Misinek, aki cserében egy tilinkóval ajándékozta meg Assif-ot.
Aztán elindultunk az osztrák határ felé. A határon megkért engem Tsahar, hogy váltsam át a forintját –amit az anyukája kérésére adtunk neki- euróra. Elég ciki volt, mert rosszarcú faszik álltak előttem és mögöttem is a pénzváltó előtti sorban. De ezt is szerencsésen túléltük...
Onnan már gyorsan odaértünk Assif ausztriai szálláshelyére. Lehetett éjjel háromnegyed egy mikor elindultunk Zsámbék felé, ahová fél háromkor hullafáradtan meg is érkeztünk.
