Ilyen volt James Carter második koncertje a BJC-ben
A sorszám kizárólag november hetedike estéjére vonatkozik, hiszen az amerikai szaxofonos már 2008-ban fellépett a Debreceni Jazz Napokon, majd 2014-ben és 2019-ben a Budapest Jazz Clubban. Mindegyik alkalommal a James Carter Organ Trio látogatott hazánkba és a Hammond B3 orgonát az összes fellépésen Gerard Gibbs szólaltatta meg. A dobos most Alex White volt, míg hajdanán Debrecenben és a két korábbi BJC-s koncerten Leonard King ült az ütőhangszernél.
A világhírig eljutott szaxofonosok között nem jellemző, hogy a szaxofoncsalád leggyakrabban használt négy típusán (szoprán. alt, tenor, bariton) rendszeresen és mesterfokon játszanak. Carter a kivételek közé tartozik. A DownBeat idei kritikusok által megejtett szavazásán a szoprán-, a tenor- és a baritonszaxofonosok között is a legjobbak közé került, a baritonon egyenesen az előkelő második helyezést érte el. A BJC-ben most csak tenor- és szopránszaxofonon játszott.
James Carter – és Kenny Garrett – koncertjeit hallgatva nekem mindig Gonda János Jazz könyvében Sonny Rollins-ról írtak jutnak eszembe: „…a modern jazzt Coltrane, Davis, Coleman, Shepp és a többiek drámai, nemegyszer tragikus hangvételű zenéje súlyosan komollyá tette. Ezért különösen fontos, hogy az egyik legnagyobb modern tenorszaxofonos megőrizte a korábbi jazz játékosságát és humorát.”
A Rollins-ról írtak Carter esetében is fennállnak. A technikai tudás, improvizációs készség hiányossága még csak fel sem merülhet, ötletei szinte kifogyhatatlanok. Rögtönzéseibe gyakran vegyít máshonnan ismert témákat, a „Mack the Knife”-ra (Bicska Maxi) és egy indulóra emlékszem most a tegnapi koncertről. A szaxofonhangot elég szabadon értelmezi. A „nagykönyvben” megírt hangot gyakran vegyíti mindenféle természeti, környezeti hang utánzásával éppúgy, mint a free zenében gyakran hallható hörgő, sípoló megszólaltatással.
A keddi budapesti koncertek előtt hétfőn este Bécsben lépett fel a trió a Porgy & Bess Jazz Music Clubban. Az ottani koncertek többsége az interneten egyenes adásban követhető. Ezt a lehetőséget kihasználva belenéztem a közvetítésbe, előképzettséget szerezni a keddi koncertre. Ez alapján, illetve olvasva a keddi első koncertről a beszámolót a következőket szűrtem le. Bécsben egy szett időtartama kb. 75 perc volt, tehát számukra a két budapesti koncert is tulajdonképpen egy volt, csak a közönség cserélődött. Carter is a 2nd Set kifejezést használta az együttes bemutatásánál. A trió komoly repertoárral rendelkezik, szinte csak az utolsó lemezükön („Live from Newport Jazz”) megjelent Django Reinhardt feldolgozások előadása a közös része koncertjeiknek.
Ezeken kívül pedig széles körben szemezgetnek a modern jazz standardek között. Bécsben elhangzott például Benny Golson és Billy Strayhorn egy-egy szerzeménye, a BJC-ben az első fellépésen egy Roland Kirk, a BJC-s második részből pedig egy Eddie „Lockjaw” Davis darabot („Surgery”) emelnék ki. Carter sokszor nem konferálja be a programot, csak belekezd egy szaxofon intro-ba, aztán majd a többiek csatlakoznak hozzá. Az első szettben előfordult tanácskozás a második részben nem ismétlődött meg, de egyszer látni lehetett Gerard Gibbs örömét, mikor egy hosszabb szaxofon bevezetőt hallgatva végre rájött, hogy milyen számot is akar a zenekarvezető eljátszani.
Egyébként Gerard Gibbs orgonista sem egyszerű sideman, jegyzett muzsikus hangszerén. Nem tartozik sem Jimmy Smith, sem Joey DeFrancesco követői közé, a saját útját járja. Carter-hez hasonlóan igyekszik hangszere lehetőségeit a végsőkig kihasználni, akár az alsó, akár a felső hangtartományokban.
Alex White egyszerűen szólva „csak” egy jó dobos. Mindenesetre a szinte végig vidám és mosolygó Carter és Gibbs mellett feltűnően komolyan viselkedett, a dobolással foglalkozott. A kíséret és néhány szóló mellett biztos kézzel szólaltatta meg a ráadásnak előadott „Bolero” ütős szólamát.
A ráadással együtt előadott program hosszúsága kb. 80 perc volt, egy rövidebb mellett öt 10-15 perc terjedelmű darabot játszottak el. A kezdés egy Django Reinhardt szerzemény volt, majd következett a már említett Eddie „Lockjaw” Davis által írt „Surgery”. Ezután Carter tenorról szopránra váltott és így játszottak egy újabb Django Reinhardt darabot. A továbbiakban Carter felhagyott a konferálással, ezért biztosat írni nem tudok a további három előadott szerzeményről. Egyikük egy ismertebb modern jazz standard volt, csak nem ugrik be a címe.
Az utolsó szám alatt Carter még egyszer bemutatta a zenekart, majd következett a meghajlás és levonulás. A taps hatására meglepően gyorsan visszajöttek a színpadra egy ráadásra.
Valami spéci dologra lehetett készülni, hiszen Carter nyakába akasztotta mindkét szaxofonját, majd a szopránon elkezdte játszani Ravel „Bolero”-jának ismert dallamát Alex White-tal duóban. Pár percig ezt játszották, majd beszállt Gibbs is, Carter tenorszaxofonra váltott, aztán zenéjükben nagyon-nagyon messzire eltávolodtak a kezdeti „Bolero”-tól.
A keddi előadások voltak a BJC New York Jazz Fesztiváljának első koncertjei. A folytatás a jövő héten újabb amerikai vendégekkel két alkalommal is, majd januárban jön a negyedik felvonás.
