Kikkel beszéltem? – 7. rész: Buster Williams (Fórum Szálló – 1984. október 6.)
Keddenként jelentkező sorozatomban azokról a külföldi jazz muzsikusról mesélek megtörtént eseteket, amelyek hozzám kapcsolódnak!
Az előző részben már említettem, hogy még be sem fejeztem az interjút, máris megjelent a következő riportalanyom, a bőgős Buster Williams (1942).
Szépen kivárta a sorát, aztán vele is azzal kezdtem, hogy mikor jelent meg legutóbb lemeze.
Mondta, hogy saját neve alatt 1980-ban (Dreams Come True).
Viszont tavaly (1983-ban!) kettő is: a Sphere-rel a „Flight Path”, a Timeless All Stars-szal pedig a „Timeless Heart”.
Utána azt kérdeztem Buster-től, hogy JoAnne Brackeen kvartettjének tagjaival dolgozott már előbb is. Mondta, hogy Brackeen-nel ezt megelőzően nem lépett fel, viszont Joe Hendesron-nal, és Billy Hart-tal még lemezt is készített.
Közben odajött a pincérnő –gondolom idegesítette, hogy nem rendelünk semmit…-, erre Buster megkérdezte tőle: lazacuk van, mert azt szívesen enne. A csaj ideges lett, és azt válaszolta, ő italos, a halat majd kérdezze meg az étteremben.
Miután nem rendeltünk tőle semmit, vágott egy pofát és elment. Utána Buster azt mondta, Amerikában nem alkalmaznának ilyeneket.
Majd anélkül, hogy kérdeztem volna, elmondta, hogy ő buddhista, és csak a tenger gyümölcseit szereti.
(Azt csak zárójelben teszem hozzá, a lazac nem tengeri hal…)
Miután befejeztem a riportot Buster Williams-szel (vele 10 perc alatt végeztem), a recepcióról felhívtam Joe Henderson-t, aki sok csengés után vette fel a telefont és egy álmos hang szólt bele. Mondtam neki, hogy a megbeszéltek szerint interjút készítenék vele. Erre mondta, ő most nincs olyan állapotban, hogy nyilatkozzon. Erre hívtam Billy Hart-ot, de senki sem volt a szobájában. A recepciós mindezt végigvárta, utána szólt, hogy a vendég úr 5 perccel ezelőtt ment ki a szállodából. Megpróbáltam a környéken utolérni, de sehol sem találtam…
De négyből kettő így is sikerült!
A Magyar Rádióban régen az volt a szokás, hogy a műsorban elhangzó szövegeket le kellett gépelni, és azt bele kellett tenni az un. „műsorborítékba”, ami egy nagyméretű papírból készült valami volt.
Így csak az emlékeim alapján tudom ezeket a beszélgetéseket felidézni!
