A Syrius Legacy a 81. tatabányai DzsesSzerdán
Lehet, hogy át kellene nevezni az egykor „Tatabányai Jazzesték” néven indult sorozatot? Persze nem a jazzre, hanem a szerdára való utalást lehetne újragondolni, mert az utóbbi időkben valahogy éppen szerdán nem érnek rá a megcélzott zenészek. Így aztán – nagyon helyesen – a szervezők és a most is igen népes és lelkes közönség alkalmazkodik a meghívottakhoz, amit ezúttal sem bántunk meg. Még a hosszú évek után megduplázott, de még mindig nagyon jutányos 2000 Ft-os belépőjegy se tudta eltántorítani a zenebarátokat.
Bevezetésként Pleier Tamás és Ludányi Tamás adott némi történeti áttekintést az egykori Syrius múltjáról, majd Ludányi Tamás mutatta be a Syrius örökségét továbbvivő, 2014-ben Maloschik Róbert kezdeményezésére (konkrétan én válogattam ki a zenekar tagjait 8 évvel ezelőtt, az első két CD-jük szerződését én intéztem, és én voltam mindkét lemez producere, valamint a zenekarnak 2014 és 2017 között ötven koncertet szerveztem! – A szerk.) alakult Syrius Legacy együttest, amely azóta is csaknem változatlan felállásban létezik. A zenekar vezetője a kezdetektől fogva Benkó Ákos (dob, ének), tagjai Ludányi Tomi (alt- és szopránszaxofon), Vidákovich Izsák (tenorszaxofon, fuvola), Fonay Tibor (basszusgitár), valamint az utóbbi években Pénzes Máté (Hammond orgona).
Fél év szünet után léptek fel újra, és úgy tűnik, kellően kiéheztek az együttjátszásra, mert nem veszítve a régi lendületből, vagy talán még a korábbinál is vadabb energiákat felszabadítva csaptak bele a „Devil’s Masquerade”-be, majd pedig a szintén „Az ördög álarcosbálja – Újratöltve” CD-n szereplő „Crooked Man” című számba, méghozzá a lemezhez képest bővített változatban. Többen is megállapítottuk, hogy az előző két billentyűs után – akikre szintén nem lehetett panasz – Pénzes Máté és Hammond orgonája feljavította a zenekar hangzását.
A két angol nyelvű darabot magyar nyelvű énekkel követte a Syrius Legacy második CD-jén található „Széttört álmok szvit”. A zenekar lelke és motorja Benkó Ákos, de mindenkinek bőven jutott lehetőség, hogy megmutassa magas szintű tudását ebben a rendkívül intenzív zenében, ahol mindig történik valami, és nincs pillanatnyi üresjárat sem. Az álmosító délutáni szauna és az azt követő sör után se kellett aggódnom, hogy elbóbiskolok. Nem altatódalokat játszottak a fiúk, „take no prisoners”, mondhatnám – és ez nem csak a dobolásra volt érvényes. Ráadásul, amennyire korábbi koncertekre emlékezem, mintha most jóval több lett volna a fuvola, amit örömmel nyugtáztam.
Az előadást mintegy keretbe foglalta a ráadásként angolul előadott, az első CD-n szereplő „Psychomania”.
Köszönjük az élő zene varázsát.
