Baló István Projekt beszámoló, kritika, elemzés, interjúk
Jedermann - 2021. november 06.
Beállás előtt
A két Baló beállás köben
Bosi képe a Baló Projektről, de hol lehet Ludányi Tomi?
Ez az este igazából délután kezdődött, amikor elindítottam a Baló István Projekt Spotify-on fellelhető felvételeit az edzőterembe menet. Végül ez az elindítás olyan jól sikerült, hogy két és fél órán át hallgattam és sajnáltam, hogy nem hőálló a fülhallgatóm, mert a szaunába nem tudtam bevinni. Aztán végül megérkeztem magára a koncertre is, terveimhez képest megkésve és az ételem pont akkor érkezett meg, amikor elindult a koncert is. Az összes idegpálya a gyomromból azonnal átkapcsolódott a fülemhez és nem is tudom, hogy nem függesztette-e fel az agyi központ az emésztést úgy teljes egészében a koncert idejére.
A Baló Projekt tulajdonképpen egy valamennyire keretbe formált, dallamokat néha alkalmazó, groove-kal meghintett, szabadabb és sok improvizációval fűszerezett jazz alapú rock-os elemekkel kevert kísérlet. Talán a neve, kísérleti mivolta miatt lett projekt. Na most, ahogy ez a leírás is olyan - amit lehet, át kell olvasni párszor, én is leírtam és még éppen, hogy értem - mint a zene… Aki erre nem figyel oda, az nem fogja érteni, mi történik. Ha oda figyel, sem fogja érteni, hogy mi történik, de legalábbis élvezni fogja, feldúlja őt, ellazítja, elgondolkoztatja, megértési ingerre készteti… de hidegen nem hagyja. Ha nem figyel oda rá, amit nem is hiszem, hogy meg lehet csinálni. Akkor lemarad, mint a borravaló és pislogni fog a boros pohara fölött, hogy na én meg hova keveredtem.
Személy szerint ezt imádom. Ott ültem és olyan volt ez a zene, hogy kimasszírozta belőlem hangokkal a heti stresszt, ami megül valahol a hátunkban ilyen kis csomócskákban, göcsörtökben. Na ez a zene-masszázs rátalál ezekre a pontokra (aki volt már masszázson, remélem a szakszavak nélkül is érti mire gondolok) és addig gyúrja azokat a gócpontokat, hogy utána másnap egy kellemes izomláz marad a megfelelő helyeken.
“Brutál. Néha kiráz a hideg… ugyanakkor iszonyú felszabadító, sőt már zavarbaejtően felszabadító. Kiráz a hideg és egyszerre önt el a melegség.” Nyilatkozta nekem a közönség egy fiatalabb tagja, anonimitást kérve.
Oh babar, producer és hip-hop előadó, pedig a következőket mondta: “Pisti levezényelt egy olyan hang falat, hangkavalkádot, hogy amikor a zenészek elengedték magukat, akkor egy nagyon elemi dolog szólalt meg. Szeretem a műfajt, de nem volt annyira felszabadult, ahogy ezt a műfaj megkívánja, ahhoz, hogy a maximum potenciált lehessen belőle kihozni. Akusztikus tér kellett volna, a három fúvós hangja így sokszor egybeért.”
A zenész szakmabeli véleménye egybe cseng azzal, amit a Baló Projekt tagjai is megfogalmaztak. “Hangos, nagyobb tér kell neki, akár plusz egy méter is számít” értett egyet Ludányi Tamás (fúvós).
Az a gondolat bennem is megfogalmazódott, hogy voltak pillanatok amikor felugrott volna az ember, mint egy rock koncerten és már már az Akvárium színpadát képzeltem magam elé egy dühöngővel, hogy ott aztán nagyot szólna ez. Ugyanakkor vannak benne pillanatok (nehéz ebbe a “flow”-ba, amibe a hallgatóság kerül megmondani pontosan milyen hosszú is egy-egy pillanat), amikor inkább meditatívnak éltem meg a zenét. Különféle érzés foszlányok váltakozását éltem meg a zenei idegmasszázs terápia alatt.
Ott volt persze, a színpad kitartóan békés félszigete, az a sarok, ahol Miskolczi Márk ült a basszusgitárjával és magában mosolyogva brümögött a hangszerén, hullámos fürtjei minden dobszóló ellenére békésen kunkorodtak a feje tetején. A basszusgitár és a Baló Sámuel által irányított szintetizátor rengeteg új zenei lehetőséget hozott be a projekt előadásba, hiszen több hangszínt tudnak megszólaltatni a művészek ezekkel az eszközökkel. Volt egy pillanat, amikor két összerendezhető zenei egység között, valami klasszikus értelemben vett rock hangulat árasztotta el a teret, csak szimplán egy hatalmas mellkas rezegtető “brumm”. Megmondom őszintén hirtelen nem tudtam eldönteni, melyik eszközből áramlott ez ki, de kitágultak a hörgőim és az egész légteret megtöltötte egy mély átrezgetés.
És időnként meg is pihent a Jedermannban az utolsó kiskanál is a konyhán, amikor felcsendült egy-egy felismerhető, harmónikus dallam és azzal játszadoztak a zenészek a színpadon. “Jó a teljes simaság is, de ha van mellé egy él, súrlódás; a tiszta akkor úgy válik tisztává, a sima, simává, a harmónia, harmóniává, ahogy önmagában nem tud.” (Ördög Krisztián, fúvós)
Volt egy számomra nagyon érdekes része az első szettnek, amikor teljesen úgy éreztem magam, mintha a zene és vele az egész hallgatóság elindult volna fel fele egy lépcsőn, mindent cipelve magával a térben. Fent megállt, táncolt kicsit valami zenei tetőn. És aztán szószerint elindult lefelé, a végén már annyira elnehezedve, hogy a gravitáció egyre gyorsabban rángatta lefelé, de még mindig érezhető, vizuálisan szinte tapintható lépcsőkön le, míg az alján talán megbotlottunk együtt, aztán még 2-3 lépcsőfokot lassan lehuppantunk. Majd vége lett.
A koncert alatt a figyelmes néző, azt is észre vehette, hogy Baló István különböző jeleket ad le zenésztársainak, ez a műfaj sajátja is. Baló azt fűzte hozzá, hogy ez egy összeérési folyamat, ami ilyenkor történik a zenészek között. Egy folyamatos folyamat, és van amikor teljesen összeérik, de az egy út, ahogy egy házasság is fejlődik, egyre könnyebben olvassa, ismeri, érti egymást a két ember és magassabb szinten tudnak együttműködni. Az együtt töltött idő (próbák, fellépések) ebben fontos. Ördög Krisztián azt is hozzáfűzte, hogy “ugyan régóta ismerik egymást (zenei szempontból), de ahogy egyre jobban ismerik egymást, egyre ott a motiváció, hogy újat mondjanak egymásnak… nem úgy értve, hogy lenyűgőzzék egymást, hanem új medrekbe terelni, belehozni valami újat, érdekeset.” Talán ez is visszafűzhető a házasság analógiájára, ahol az állandóság és az újdonság egyensúlya hozza meg sokszor a hosszú távú sikert.
A zenészek egyhangúan úgy nyilatkoztak, hogy nagyon élvezik ezt a fajta zenélést. Ugyan nagyobb koncentrációt igényel, mint amikor le van valami írva a kottában, ahol tudni, hogy mi után mi következik és hogyan. Itt előre megbeszélt irányvonalakkal, keretrendszerrel, egy-két jelzéssel indulnak neki a fellépésnek, de rengeteg mindent hoznak be a pillanatban. “Marha jó ezt csinálni. Fix szerkezet van, de nincs megkötve harmónia, ritmika. Jó vagy rossz nap, elmondod a zenében mi volt veled aznap.” (Ludányi Tamás)
Ettől minden fellépés egyedi és megismételhetetlen lesz. És minden zenére, de erre különösképpen igaz, hogy ezt élőben kell megtapasztalni, úgy az igazi. Ráadásul különleges és megismételhetetlen élmény. A Jedermann úgy egyébként részben beszélgetve, sisteregve, nevetgélve vacsorázó vendégserege, most a színpad felé szögezett tekintetekkel, szinte teljes némaságban figyelte, hallgatta és fogadta be a Baló Projektet. De volt olyan is, aki előre merészkedett szelfiket készíteni koncert közben, háta mögött az aktívan zajló zenemorajjal. Azt hiszem, ez azért elismerés.
Ludányi Tamás kedvenc plakátja a Jedermannban, a free jazz-t ábrázoló kép (5 vezeték mint a kotta 5 vonala és a szabadon ráülő madarak)
Mester Dániel (fúvós): “Minden előadás más a Projekttel, legutóbb még bőgő volt és zongora, most már basszusgitár (Miskolczi Márk) és elektromos zongora plusz szintetizátor (Baló Sámuel), teljesen más mindegyik és ezek az eszközök szinte korlátlan hangszín kombinációt tesznek lehetővé.” Még azt is hozzáfűzte, hogy a jazz zenészek inkább közösségként működnek és más formációk más más ember vízióját viszik, sokat játszanak különböző felállásokban és nincsenek úgy becövekelve egy-egy bandába, mint mondjuk egy könnyűzenei együttes, akit valószínű mindenféle szerződések kötnek. “Ez a Baló Pisti víziója.” Szépnek tartom a gondolatot, hogy egy közösségi háló a jazz zenészek világa, különböző kapcsolódási pontokkal. Ludányi hozzátette, hogy őt fellazítja az ilyen zenélés, a többi zenekarában, ahol rendszerezettebb mederben folynak a dolgok, jobbnak és oldottabbnak érzi magát azokban, attól, hogy játszik ilyet is. Mester elsősorban kihívásként éli meg, előtte még sosem játszott ilyen zenét. Miskolczi (basszusgitár) és a fürge újjú Baló Sámuel (billentyűs) meg egyszerűen élvezik, hogy kísérletezhetnek az eszközeikkel a projektben. Ördög Krisztián olyan szaxofonszólót kerekített, hogy belerúgózott a színpad is, Baló István játékát a jazz kedvelőknek be sem kell mutatni, aki már látta és hallotta, tudja, hogy miről van szó. Ahogy a francia mondaná “c'est génial!”
A tanulságot pedig mindenki vonja le magának (például azt, hogy “miért is nem voltam ott tegnap este!”), én biztos, hogy nem utoljára jöttem el a Baló István Projekt előadására. És nagyon remélem, hogy hamar megkapja méltó helyét egy rock bandákra berendezkedett hangszigetelt pincehelyiségben is. Bár én lelkes támogatója vagyok a Jedermann Cafénak, mindenestül, de ez a felállás, vagy talán már együttesnek is nevezném, elbírna egy nagyobb színpadot is. Vagy jó esetben a színpad őket, de minden csavart a helyére húznék előtte, mert képesek kicsalogatni a helyükről, mint a kígyóbűvőlő a kobrát a kosárból.
