A jazz-zongorázás nagyjai – III. rész – Bud Powell
Maloschik Róbert Főszerkesztő Úr kérésének eleget téve indítottam el 2021 januárjában az „A jazz-zongorázás nagyjai” című sorozatot, mely havi rendszerességgel olvasható itt, a JazzMa.hu-n. Minden hónap negyedik hétfőjén jelentkezem! Hangsúlyozom, szubjektív listáról, vagy összeállításról beszélünk, mely kapcsán nem tagadom, szívemhez közel álló pianistákról szeretném megosztani gondolataimat Önökkel. Lehet, hogy lesznek olyan művészek, akiket hiányolni fognak egyesek, és az is előfordulhat, hogy bizonyos esetekben csodálkozik majd némelyik kedves Olvasónk, hiszen nem csak az evidencia kategóriájába tartozókkal kívánok foglalkozni. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy nem akarom Önöket lexikális adatokkal bombázni -csak amennyire szükséges és/vagy logikus-, hiszen ma már az internet segítségével, néhány másodperc alatt minden ilyen jellegű információt megtalálhatunk aktuális „alanyunkról”.
A zongorázás „Bird”-je, Bud Powell
1924. szeptember 27-én született New York-ban Earl Rudolph „Bud” Powell. Ötéves korában kezdett zongorázni, tízéves korában -a klasszikus zene mellett- egyre inkább a jazz iránt kezdett érdeklődni. Olyan gyors ütemben fejlődött ezen a területen (is), hogy 15 évesen már idősebb testvére, William zenekarában muzsikált, aki trombitán és hegedűn játszott.
Ekkoriban nagy példaképe a virtuóz Art Tatum volt; előszerettel hallgatta felvételeit, és próbálta elsajátítani a stílusát.
Az 1940-es években ismerkedett meg Thelonious Monk zongoristával, akivel szoros barátságot kötött, sőt, Monk egyfajta mentorként kezdett el munkálkodni Powell-t segítve. Monk olyannyira megszerette ifjú pianista kollégáját, hogy még egy dalt is szentelt Neki, így látott napvilágot a híressé vált „In Walked Bud” című téma.
Bud Powell időközben az akkoriban rendkívül népszerű Cootie Williams swing-zenekarának tagja lett. 1943-ban felkérést kapott, hogy csatlakozzon Dizzy Gillespie trombitás és Oscar Pettiford bőgős közös quintetjéhez, azonban édesanyja tanácsát követve, maradt Williams bandájában, mert az biztosabb megélhetést, kiszámíthatóbb keresetet nyújtott számára.
1945 januárjában kezdődött Powell kálváriája, méghozzá oly módon, hogy egy koncert után, nem egészen józanul kóborolt egy vasútállomás közelében. A vasút biztonsági szolgálatának ez szemet szúrt, elkapták az őrök, megverték, majd a kiérkező rendőrök rövid időre elzárták.
Néhány nap múlva, minden bizonnyal a verés hatására kialakult erős fejfájása miatt kórházba került, majd átszállították egy pszichiátriára, ahol két és fél hónapig tartózkodott. Úgy gondolom, úgy érzem, nem önszántából...
„Szabadulása” után kezdtek jól alakulni a dolgok, hiszen koncertezett és felvételeket készített -többek között- Sarah Vaughan-nal, Sonny Stitt-tel, és Dexter Gordon-nal.
1947-ben rögzítette első saját nevével fémjelzett lemezét, egészen egyszerűen „Bud Powell Trio” elnevezéssel, melyen Curly Russell bőgőzött és Max Roach dobolt. A lemezen már a be-bop stílus igazi nagymestereként hallhatjuk Powell-t, akit nem véletlenül neveztek akkoriban (is) a zongorázás Charlie Parker-jének.
Ugyanebben az évben született meg az egyetlen, történelmi felvétel, melyen a fent említett „Bird”-del játszott együtt stúdióban, olyan muzsikusok társaságában, mint Miles Davis, Tommy Potter, és Max Roach!
Szintén 1947-ben egy Harlem-i bárban összetűzésbe került egy vendéggel, és a verekedéssé fajuló konfliktus során az illető úgy ütötte arcon Powell-t egy üveggel, hogy az komoly szemsérüléssel okozott Neki. Ezt követően kórházba szállították, de ott olyan tombolásba kezdett, hogy az orvosok átvitették a Creedmoor State Hospital pszichiátriájára, ahol az akkoriban még nem éppen humánus „kezelések”, és az afro-amerikaiak elleni erős rasszizmus (mely a kórházban is jelen volt) következtében gyakorlatilag még rosszabb állapotba került, és csak 1948 októberében térhetett haza.
Ezután viszont újra akcióba lendült, játszott, lemezeket készített a legendás Blue Note kiadónál, de a lejtőn egyre gyorsabban száguldott végzete felé drog-, gyógyszer- és alkoholfüggősége okán, melyekre ráerősített az is, hogy szeretett öccse, a szintén nagyszerű be-bop zongorista, Richie Powell és Clifford Brown trombitás életüket vesztették egy autóbalesetben 1956-ban.
1959 és 1963 között Párizsban élt feleségével, Altevia „Buttercup” Edwards-szal, aki kezelte pénzügyeit, és minden egyéb szempontból „felügyelte” Powell-t. Legalábbis próbálta...
1964-ben tért vissza New Yorkba, akkor már egy éve tuberkolózissal küszködve. Fáradt, meggyötört teste a tüdőbetegség, az alkoholizmus, és az alultápláltság következményeként 1966. július 31-én pihent meg mindörökre. Mindössze 41 évet töltött közöttünk a nyughatatlan zseni.
Rövid és tragikus életút. Hasonló, mint Charlie „Bird” Parker-é, akivel egy idő után rivalizálásba fordult át kapcsolatuk. Nagy igazság, hogy amit Parker az altszaxofonon tudott, azt bizony Bud Powell tökéletesen hozta a zongorán.
Egyszerűen hihetetlen, hogy a negyvenes években bombaként berobbanó be-bop műfajt, milyen szinten művelte Bud! A be-bop nyitott utat a mai legmodernebb vonulatoknak is, és abban az időben olyan erővel hatott, mint manapság egy kifejezetten újszerű, bátor, experimentális irányzat.
Bud Powell kezei közül csak úgy zúdultak ki a jobbnál-jobb be-bop motívumok, olyan fantáziával, ízléssel, ami szinte felfoghatatlan.
Talán nincs is olyan jazz-zongorista, akire „time”-ja, billentése, harmonizálása ne lett volna, ne lenne hatással világszerte.
No és, ne feledkezzünk meg kompozícióiról sem, mert azok olyan klasszikussá váltak, mint például Parker, Monk, vagy Gillespie munkái.
A nemrégiben elhunyt Chick Corea is nagy rajongója volt Powell játékának és témáinak, bizonyítja ezt az 1997-es „Remembering Bud Powell” című albuma is, melyen Powell darabok mellett felcsendül a néhai zongoristának dedikált saját szerzeménye, a „Bud Powell”.
Önpusztító életmód, személyes tragédiákkal övezve, mégis mindig a legmagasabb szintű, koncentrált és hamisítatlan, nagybetűs JAZZ-ZONGORÁZÁS; számomra ezt jelenti Bud Powell.
Ne feledjük Őt, hallgassuk, élvezzük játékát, és tanuljunk Tőle!
