BEVÁLTOTT ÍGÉRET
Pénteken a 2018-ban rendezett II. Belvárosi Jazz Verseny jazz combo kategóriában győztes Nagy Emma Quintet lemezbemutatójára került sor az Aranytíz Kultúrház Tolnay Klári termének nagyszínpadán. A verseny legjobb énekese díját is elnyerő Nagy Emma együttesével az este hétkor kezdődött kétrészes jazzgála második felében mutatta be első saját CD-jüket, az első részben a nemzetközi szinten is magasan jegyzett honi zongorista generációból a tehetséges fiatal Horváth Balázst, majd a középkorosztály ünnepelt sztárját, Gáspár Károlyt szólította színpadra az est háziasszonya, Fekete Csilla.
A 25 év alatti fiatalok első versenyére 2017-ben került sor. Az elsőként fellépő Horváth Balázs már azon is az Oláh Kálmán Jr. vezette, fődíjat nyert Young Tigers zongoristájaként részesült a sikerben, de szólistaként is indulva a Kőszegi Imre, Horváth Pluto József és Maloschik Róbert összetételű zsűri triótól különdíjat kapott. Ekkor figyeltem fel én is a 2000 augusztusában született fiatalemberre, akiről kiderült, mindössze pár éve zongorázik. Balázs a Rottenbiller utcai Rajkó-Talentum Tánc- és Zeneművészeti Szakképző Iskola tanulója, már ötödik éve jár Felsőörsre a Snétberger Zenei Tehetség Központ nyári táborába, amely elmondása szerint sokkal jobb, mint egy konzervatórium, és a jazz-zenészeket hallva ott lett szerelmese ennek a műfajnak is. Mivel még bő hat év választja el a 25 éves jelentkezési felsőhatártól, a tavaly megrendezett második versenyre is jelentkezett, és a legjobb szólista díját immár neki ítélte a Fekete-Kovács Kornél, Cseke Gábor és Ávéd János alkotta zsűri. Balázs még csak 18 éves, úgyhogy valószínű, még az idei, harmadik versenyen is találkozunk majd vele, ugyanis saját zenekarával még eddig nem nevezett az LFZE Jazz Tanszakára felvételizni készülő zongorista. Szakcsi Jr tanítványaként jó eséllyel indulhat a felvételinek, de előbb az érettségin kell túljutnia. Tehetségének és mesterének köszönhetően zenei fejlődése töretlen, ezt saját, hasonló korú zenekarával a mostani koncerten is bizonyította. A Horváth Balázs Quartet a jazz történetének nagyjából az ötvenes évek közepétől a hatvanas évek végéig tartó, sokak, köztük tanára szerint is, legnagyobb időszakából válogatott standard számokkal hangolta jazzre a közönséget. Bár az előadott örökzöldek közül Johnny Green szerzeménye a „Body and Soul” 1930-ban íródott, de Coleman Hawkins után több tucatnyian feldolgozták, többek között az említett korszak ikonjai közül Thelonious Monk, Charles Mingus, Bill Evans, valamint John Coltrane is, akinek „Impressions” című 1963-ban íródott remekműve is szerepelt repertoárjukban, és a kvartett előadásában tomboló sikert hozott. Megtörtént a varázslat, és természetesen illő felsorolni, akiknek köszönhettük a nagyszerű élményt Balázs mellett, Stadler Bence szaxofonozott, bőgőn Siklai István játszott, és Éles Máté dobolt. Érdemes a nevüket megjegyezni, bizonyára még sokszor fogunk találkozni velük!
A fiatalok után a középkorosztály feketeöves zenészei következtek Gáspár Károly vezetésével. A trióban Horváth Balázs bőgőzött, aki csak névrokona a fiatal zongoristának és Varga Bendegúz dobolt. Az ilyen névazonosságok egyébként már előfordultak a jazz történetében, gondoljunk csak a zongorista és a szaxofonos Bill Evans-re, vagy a nagyjából egy korosztályhoz tartozó bőgős és a trombitás Avishai Cohen-re. Először a trió első, „The Outsider” című lemezéről a „Tudnod kell” hangzott el, egy igazán varázslatos átkötéssel egybeszőve a készülő új lemezre írt számmal. Nekem egyből Jarrett világa ugrott be, ehhez a látvány is segített, Karcsi hasonlókép keveredett a zongorával egyre bensőségesebb viszonyba, mint ideálja. A keleti ritmusok után free zenébe átmenő, majd abból dinamikus bőgő és dob kísérettel kiutat találó zene mindenkit lenyűgözött. Katarzis. Harmadik, egyben záró számként egy standard, Jerome Kern egy szerelmeseknek írt balladája hangzott el, amelyet kissé álmosító hatása miatt semmi estre sem az első csók közbeni meghallgatásra javaslok, mert a nászéjszakából nem lesz semmi. Na, azért szép volt, és sikert aratott, mi pedig lenyugodva mehettünk a szünetben a büfé felé. Az átkötéssel egyben játszott első két szám viszont dolgozott bennem továbbra is, megkérdeztem Karcsit, mikor hallgatta utoljára Jarrett 1973-ban kiadott „Fort Yawuh” című lemezét. Lebuktam, mondta nevetve, aztán megbeszéltük, hogy neki is ez a 1977-ben megjelent „Survivors Suite” lemezzel zárható korszak a legkedvesebb Jarrett munkásságában, és ezek a zenék a mai napig hatnak rá. Mondanom sem kell, nem másolásról, lopott dallamokról van szó, hanem zenei hatásról, ami jó ízlésre vall, és a lemez megjelenését izgalommal várom.
A szünet után a Nagy Emma Quintet lemezbemutató koncertje következett. A fiatal énekesnő és évfolyamtársaiból verbuválódott zenekara igazán tavaly robbant be a jazzköztudatba. Persze azt talán már írnom sem kell, hogy Maloschik Róbert már az elsőéves konzis vizsgáin felfigyelt Emma különleges tehetségére. Főszerkesztőnket igazolta, hogy a II. Belvárosi Jazz Versenyen Emmát a legjobb énekesnek választotta a Fekete-Kovács Kornél, Cseke Gábor és Ávéd János alkotta zsűri, emellett zenekarával a fődíjat is átvehette. A versenyt meghirdető Wohlmuth István, a Belváros-Lipótváros Budapest Főváros V. kerületi Önkormányzat kulturális tanácsnoka, a díjátadáskor ígéretet tett, hogy a serleg és a kiírt pénzjutalom, valamint fellépési lehetőségek biztosítása mellett az Önkormányzat támogatja majd a zenekar első lemezének megjelenését. A tanácsnok úr, ahogy beszámolóm címében utaltam rá, ígéretét beváltotta, a zenekar stúdióba vonulhatott, és a CD elkészült.
Emma konferálás közben elmondta, a lemezre a kvintett mindegyik tagja írt két számot, melyekből az est folyamán nyolcat hallgathatunk meg. A győztes csapat összetétele nem változott, így Cseh Péter gitározott, Papp Tamás zongorázott, Dénes Ábel bőgőzött és Klausz Ádám dobolt. Az elhangzott darabok az öt szerző ellenére egységes képet adtak, a szerzemények különbözőségük ellenére azonos zenei felfogást mutattak, amely azt is jelzi, a fiatal csapat az őket körülvevő világról hasonlóan gondolkodik. A kiváló szólisták mellett egyértelmű, hogy Emmáé a főszerep, az ő többnyire hangszerként szóló hangja segítette a témák kibontakozását, és adott inspirációt a többieknek. A zenét írásban a kotta adja vissza, de hogy jazzben jártas olvasóinknak valami támpontot adjak, ezt az igen komoly improvizációs készséget kívánó énekstílust leginkább az Urszula Dudziak, Flora Purim, és az Antonio Sánchez Migration együttesében feltűnt horvát énekesnő, Thana Alexa lemezeivel tudnám illusztrálni, de van remény, hogy idővel az egyedi hangon megszólaló, és útját következetesen járó Nagy Emma is hasonló hírnévre tesz szert, mint itt felsorolt pályatársai. Első lépésként ehhez örömmel vettem észre, hogy egy szűk év alatt is sokat változott színpadi jelenléte. Egyre jobban mer örülni a színpadnak, kezdi elhinni, hogy a közönség szereti, és ki meri mutatni, hogy ő is szereti a közönséget, és örül a tapsoknak. Ezzel a tehetséges zenekarral nagy út áll előtte.
Három remek együttest, három különböző stílust hallhattunk az Aranytízben. A véletlen és a fellépési sorrend úgy hozta, egy kisebb jazztörténeti utazáson is részt vehettünk. Post bop, free elemekkel tűzdelt mainstream, majd fúziós zene került sorra. Azon kívül, hogy mindegyik mai, egyedi hangú előadásban került bemutatásra tehetséges muzsikusok által, volt még egy közös tulajdonsága az elhangzottaknak, mindegyik igazi jazz volt.
