Tavaszi szél swinget áraszt – A Szoszó Lakatos Sándor Quartet a BJC-ben 2017.03.17-én Fényképelés & szövegezés - Sztraka Ferenc

Tudnék írni egyet s mást a legendás női megérzésről, de inkább nem bonyolítanám túl a dolgot... Viszont, időnként nekem is vannak megérzéseim, amelyekre hallgatok, aztán persze, rendszerint jön a menetrend szerinti fekete leves. A múlt péntek esti hidegfrontos, szeles estén azonban másként történtek a dolgok. Fekete öves mázlistaként, Pallai “Harmónia Jazzműhely” Peti szervezésében egy egészen elképesztő koncertet hallgathattam meg.

Mi itt a Kárpát utcában medencében elég szerencsés helyzetben tartózkodunk: fantasztikus tehetségű muzsikusok vesznek körül bennünket. Persze, előfordul, hogy az adott koncerten nem mindenkinek jön ki ugyanúgy a lépés, de még ekkor is bőven adódnak olyan pillanatok, amelyekre még évekkel később is szívesen emlékszem, és most nem feltétlenül csak a második sorban helyet foglaló hölgy kebleire gondolok.

Sok olyan nagy nevet beharangozó koncerten voltam, amikor a világhírű vendég sem állt a helyzet magaslatán. Még így – másnaposan, betegen, szerelmi csalódás után, megkopva, jetleg által sújtva, stb. – is érdemes volt meghallgatni őket, de mégis, néha hiányzott valami. Hogy pontosan mi is ez a bizonyos hiányzó valami, arra határozott választ kaptam a Szoszó Lakatos Quartet-től ezen az estén. Hosszú válasz volt. Az első hangoktól az utolsókig tartott.

Ez a négy srác, akik hangszermentes állapotban olyan kedvesek, kulturáltak, sőt, szolidak, most levették az álarcot, kibújt a farkas a báránybőrből. Ilyen elképesztő tűzzel, sziporkával hogyan lehet egy teljes koncertet végigjátszani?  Mint a fékevesztett gőzhenger, két óra alatt több energia szabadult fel a BJC-ben, mint a Paksi 38. blokkból ki tudja, hány éven át, ráadásul, ez még kicsivel olcsóbb is volt. Mintha bevágtak volna pár láda dinamitot a színpad alá, úgy szólt a Quartet végig.

Pusztító swing a nyitó standard-ben, aztán második szettben, a Branford Marsalis-féle “Swingin’ at the Haven”-ben. Igazi együttmuzsikálás, őrületes négyezések, kiállások, semmi nem maradt ki. A saját számok is mindent vittek. A “Retkes” című dalban a Balkántól a Bahamákig volt minden, monumentális. Elméletben könnyű levezetni a klasszikus receptet, miszerint kicsit visszafogottabb kezdés után spannoljuk föl a számot. Igen, de ezúttal nem elméletről volt szó, hanem a legtisztább gyakorlati valóságról. Elindultak valahonnan az alagsori parkolóból, aztán, mintha nem lenne gravitáció, egyszer csak azt vettem észre, nagyon magasan járunk, és doktor Gruntorádot idézvén “egyelőre nem látni a folyamat végét”. Mennyi tartalék van még ebben a bandában?

Minden összeállt, tényleg. Szoszó és Áron úgy szólóztak, úgy játszottak, mintha nem lennének határok, tiszta Schengen. Egymást inspirálva, vagy csak úgy spontán, mindegy is, ezt elég nehéz lett volna még fokozni.

A ritmusszekció sem volt ám mostohagyerek, a négy muzsikus mind csak hozzátett a közöshöz. Oláh Peti sötét parazsat perzselt és lángokat vetett, ahogy kísért. Engem néhol az ereje teljében lévő Vajda Sanyira emlékeztetett, imádtam, még akkor is, ha a bőgő erősítését kicsit vékonynak éreztem ezen az estén. Csízi Laci óriási dinamikai tartományban játszott, a suttogástól az égzengésig, minden pillanatban együtt szóltak mind a négyen, mint a mesében.

Ráadásként még eljátszották John Coltrane “Giant Steps”-ét, azt is hogy? Világszínvonalú muzsika volt az est valamennyi hangja, ezzel bárhol felléphettek volna, ahol igazi, nagybetűs jazzt játszanak. Lemezre kellett volna venni. Nálam az év koncertje.

Szoszó Lakatos Sándor – altszaxofon

Tálas Áron – zongora

Oláh Péter – bőgő

Csízi László – dob