Világsztárok Magyarországon - Dave Samuels, Monty Alexander és társai Nagykanizsán, 1996-ban (Alpok–Adria Royal Sped Jazzfesztivál)
2016. november 13., Márkus József
Visszaemlékezés a visszaemlékezésre… Olyasmi ez, mint amikor két tükör közé állunk, és különböző irányból, különböző nézetben, szögben, többszörözve látjuk önmagunkat és környezetünket…
A fenti alcím bizonyára ismerősen hangzik olvasóim egy részének. Immár sokadszor élek az alkalommal, hogy egyszer már publikált írásomat újra közzétegyem. Az 1982-es nagykanizsai, majd az 1983-as szegedi Jazzhétvége után még számos más eseményt idéztem fel ezzel a módszerrel – a JazzMa portál „Világsztárok…” sorozatában. Többnyire a Magyar Zeneművészek Szövetsége jazz szakosztályának egykori hivatalos folyóiratában, a „JAZZ” magazinban jelentek meg ezek a cikkek. Mivelhogy a kiadvány a rendszerváltás idején megszűnt, ezúttal portálunk nyomtatott előfutárából, a MaJazz magazin 1996 decemberi számából merítek. Ismét egy nagykanizsai eseményt idézek fel írásaim közül; neve: Alpok–Adria Royal Sped fesztivál, dátuma: 1996. október 11–12.
Ezúttal is a beszkennelt hasábok és a köztük lévő fényképek másolását, majd az egész anyagnak a nyomdai módszerekkel történő tördelését, vagyis újbóli összeállítását alkalmazom – ügyelve arra, hogy elkészültével a szöveg hiánytalan és olvasható maradjon – a függőleges görgetősávot könnyedén fel-le használva. Az eredeti szöveghez képest lényegében csak a helyesírási hibákat, valamint a téves neveket javítottam. (Például a Monty Alexander-t kísérő zenészek pontos nevét, amit csak utólag tudtam meg.) A szövegtörzsben elhelyezett négy fényképet gyakorlatilag a helyükön hagytam; az összkép sajnos mégis kissé megváltozott, mivel a háromhasábos oldalak helyett egyetlen kéthasábos „óriás oldalt” kellett szerkesztenem – a jó olvashatóság érdekében.
Az említett négy képhez ráadásul további fényképeket tettem, amelyek mindannyian a témához kapcsolódnak, egy részük a fesztiválon készült, nagyrészt ugyanannak a MaJazz-számnak az oldalairól származnak, a továbbiak pedig a fesztiválon bemutatott „Jazz Kanizsán” című könyv címlapját, a könyv író-szerkesztőjének, Halász Gyulának ajánló sorait, dedikációját, valamint a kanizsai jazz-hétvégék helyszínét, a Hevesi Sándor Művelődési Központot ábrázolják. (Ez utóbbi kép is Halász Gyula könyvéből való.)
A Grencsó Kollektíva mellékelt fényképe sajnos az előző évben, 1995-ben készült, így hiányzik róla a fesztiválon szereplő, azóta tragikusan elhunyt Regős István. Én azonban mindenképpen szerettem volna, hogy jelen kiegészítő írásomban szerepeljen Grencsóékról fénykép, valamint további tudnivalók a Monk-projektről. Annál is inkább, mert számomra a Kollektíva kanizsai műsora talán még Monty Alexander triójáénál is élvezetesebb volt. Fontos tudni, hogy a kanizsai Monk-műsort megelőzte a Budapesten 1995 májusában felvett (és 1996-ban kiadott) „Grencsó Kollektíva plays Monk” című CD. A lemezen szereplő címek néhány szám kivételével megegyeznek a fesztiválon hallottakkal. Természetesen a zenei anyag nem azonos egymással – nemcsak azért, mert más-más városban hangoztak el, hanem mert más-más felállásban játszott az együttes: a budapesti He-Ko Stúdióban basszusklarinéton játszó Ágoston Bélát Nagykanizsán Regős István váltotta fel – tenorszaxofonon. Regős tenorjátéka „csodát tett”, a CD-n hallható anyaghoz képest sokkal jobb lett a fesztiválon hallott számok hangzása.
Meg kell említenem, hogy közvetlenül a MaJazz magazinba írt cikkem megjelenése után kisebb fajta szóváltásba keveredtem Kőszegi Imrével. Imi a Leaders együttes dobosa volt annak idején, és annak a formációnak a műsorát elemző cikkrészlet nyomán keletkezett a nézeteltérés. Imivel egyébként mindig jó baráti viszonyban voltunk, ez az eset is félreértésen, rossz fogalmazáson alapult. A következőket írtam róla a cikkben:
»… Hogy Kőszegi Imréről se feledkezzem meg: kísérő játéka, mint mindig, mintaszerű; ám a periódust, sőt a végére a tempót is figyelmen kívül hagyó dobszólója a „Take Five”-ban, megvallom, nem tetszett.«
A félreértésem abból adódott, hogy annak idején divat volt olyan dobszólókat játszani, amelyekben egy ideig következetes a tempó, egy idő után viszont tempó nélküli, „free” dobolásba „megy át” a zenész. Nos, én úgy gondoltam, az Imi ilyen fajta dobszólót játszott, ami nekem nem tetszett. Tehát véletlenül sem arra céloztam, hogy pl. Kőszegi Imre ne tudná tartani a tempót. A „Take Five”-ot játszották, mégpedig olyan formában, hogy az „A” sorokat 5/4-ben, a középrészeket pedig 4/4-ben. Az Imi elmondta, hogy a hangszerek szólói, tehát a dobszóló folyamán is következetesen be kellett tartani ezt a furcsa formát. A dobszólónál nem figyeltem elég jól, ezért gondoltam, hogy Kőszegi free szólót játszik. Így végül miután az Imivel személyesen tisztáztuk a félreértést, többé nem volt harag köztünk. Volt azonban az együttesben egy olyan személy (nevét nem említem), aki a későbbiekben eléggé alantas módon viselkedett velem – úgymond Kőszegi Imre védelmében…
