Világsztárok Magyarországon – A Roots (Chico Freeman-Dewey Redman-Arthur Blythe-Nathan Davis-George Cables-Santi DeBriano-Idris Muhammad) a Petőfi Csarnokban 1993. október 19-én
2015. június 12., Borbély Mihály
A „rendszerváltás“ körüli években nagy nyitásnak lehettünk tanúi: az addig csak elvétve megszerezhető külföldi sztárok egyre gyakrabban koncerteztek Magyarországon.
Ez a politikai, kulturális nyitás mellett a koncertrendezés, illetve a devizagazdálkodás liberalizásának is köszönhető volt.
Ezekből az évekből mindenképp a két Miles koncert (‘89, ‘91) és a Pat Metheny Group (szintén ’91-es) Budapest Sportcsarnok-beli koncertjei voltak a leghatásosabb szuperprodukciók, de olyan további jeles események is legalább ekkora hatást gayakoroltak rám, mint az Oregon, Jan Garbarek és az „A Tribute to Miles Davis“ (W. Roney, W. Shorter, H. Hancock, D. Holland, T. Williams) zenekar koncertjei.
Természetesen nagy várakozással tekintettem a négy kiváló szaxofonost (Arthur Blythe, Nathan Davis, Chico Freeman, Dewey Redman) és perfekt ritmusszekciót (George Cables – zongora, Santi DeBriano – bőgő, Idris Muhammad – dob) egyesítő produkció koncertje elé, amely egyfajta (ahogy első lemezük címe is jelezte: Salute to the Saxophone) tisztelgés a szaxofon, és a nagy szaxofonos elődök előtt is. A ’93-as turnén a zenekar majdnem alapfelállásban lépett fel, bár ezt nehéz pontosan meghatározni, hisz:
- az 1991-ben, a Leverkuseni Jazz Fesztiválon rögzített első lemezen Tommy Campbell dobol, de a ’92-ben rögzített videón és a második (Stablemates, 1993) lemezen már Idris Muhammad
- Sam Rivers-et ezen a turnén Dewey Redman (egyik kedvencem) helyettesítette
- a zenekar zongoristája, az igen egyéni stílusú, játékában a hagyományos és szabad zenei elemeket mesterien ötvöző Don Pullen sem volt itt Pesten, de George Cables személyében egy szintén kiváló, bár a mainstreamhez közelebb álló muzsikust hallhattunk. (Csak zárójelben: az utolsó, 1995-ben megjelent „Saying Something” című lemezükön Sam Rivers helyén Benny Golson szerepel, a ritmusszekció pedig teljesen kicserélődött: Kirk Lightsey, Buster Williams, Ed Thigpen).
A koncertet jóízű jam (de nem hakni! – sajnos egy-két koncerten volt ilyenben is részünk...) hangulat, minimális, lényegre törő hangszerelések és nagyívű szólók jellemezték. A program jórésze első két koncertlemezük és szintén egy koncertet dokumentáló videójuk anyagából válogatott (Maloschik Róbert szíves közlése alapján):
I. rész
1) John Coltrane: Impressions
2) Oliver Nelson: Stolen Moments
3) Johnny Green: Body and Soul
II. rész
1) Benny Golson: Stablemates
2) Nacio Herb Brown-Gus Kahn: You Stepped Out of a Dream
3) Don Pullen: Ah George We Hardly Knew Ya
4) Lester Young: Lester Leaps in
5) Sigmund Romberg-Oscar Hammerstein: Softly, as in a Morning Sunrise
A szólisták különös, színes világot tártak elénk: a jazz hagyományokhoz kötődő, mainstream világ és az avantgarde különböző irányzatainak metszéspontjában álló játékuk mindvégig érdekes és élményszámba menő volt, noha ezek a hatások mindegyiküknél más-más arányban voltak jelen. Blythe intenzív, hatalmas soundja, a nálunk sajnos kevéssé ismert Nathan Davis talán a hagyományokhoz leginkább közelálló játéka, Freeman csodálatos színessége és sokoldalúsága emlékezetes maradt számomra. Sajnáltam, hogy Sam Rivers nem jött a csapattal – őt soha nem volt alkalmam élőben hallani –, ám Dewey Redman, aki ezidőtájt egyik nagy kedvencem volt (egy másik koncerten, a BS-ben saját kvartettjével varázsolt el) azzal együtt is lenyűgözött, hogy néha érezhető volt: ő vendég ebben a projektben. Amikor az egyik számot kezdték volna, hosszú ideig nézelődött az egész zenekar, keresve őt, majd hangosan szólongatták is: Dewey, Dewey, hey Dewey! Aztán előkeveredett valahonnan az öltöző felől (egyesek szerint előtte láthatóan feszült volt a hangulat a színpadon, ráadásul nem is tűnt úgy, hogy teljesen magánál van...) és ismét remekelt.
Messzire menne annak elemzése, hogy a szaxofonosok milyen óriások üzenetét hozták el hozzánk, hisz mindannyian a jazztörténet nagyjaival játszottak (Mingus-tól Tyner-ig és Dolphy-tól Jarrett-ig), milyen hatásokat hoztak ebből, mi módon idézték fel a nagy szaxofonos elődök szellemét, és hogy milyen utat tettek meg saját művészi útjuk során. Budapesti koncertjük mindenképp emlékezetes maradt számomra.
Már csak egy fontos momentum: a koncert „előzenekara“ a Dresch-Szabados-Geröly trió volt, és ilyen hosszú idő távlatából is tisztán emlékszem, hogy koncertjük hasonlóan magasrendű élményt nyújtott, s büszkeséggel töltött el. Muzsikájuk szintén tisztelgés volt, de nem olymódon konkrét, mint amerikai kollégáiké – őszinte és tiszta zene, magyar vallomás, máig érvényes.
