Világsztárok Magyarországon - Jól álcázott jazzsztár a négyesben, avagy a JoAnne Brackeen Quartet koncertje a Pesti Vigadóban 1984. október 5-én
2012. június 22., Márton Attila
A neves zongoristanő kvartettjében a sztárként nyilvántartott Joe Henderson játszott tenorszaxofonon. Hogy a nagy név egyedül nem minden, azt ez a koncert is jól illusztrálta, mert bátran állíthatom, hogy – sajnos – az együttes leggyengébb pontja éppen ő.
Csak a rend kedvéért: nem gépelési hiba a JoAnne név ilyetén formában való leírása, ez a hölgy tényleg így használja a nevét. Nem akarom a kedves olvasókat életrajzi adatokkal fárasztani, hiszen – akit érdekel – az ma már bőséges információkat talál az interneten.
(Sőt ez esetben a rendező Magyar Rádió még egy elég részletes szórólapot is mellékelt a jegyekhez, amiben a fellépő művészek rövid „szakmai” életrajza is olvasható volt.)
Amint azt Dr. Gregorits János, jogász és nem mellesleg kitűnő zongorista és jazz szakíró elmondta a Világsztárok Magyarországon című sorozatnak erre a koncertre vonatkozó adásában a Bartók Rádióban 2008. május 28-án – Miss Brackeen (Miss Grogan alias Mrs. Brackeen, you know!) nevezetessége az volt, hogy egy alkalommal a new yorki Birdland jazzklubban olyan enerváltan játszott Art Blakey Jazz Messengers együttesének zongoristája, hogy a jól képzett fehér leányzó bátran „beszállt” a játékba – és évekre velük maradt, ami azért abban az időben nemcsak azért számított szenzációnak, mert nő volt, méginkább fehér volta okán egy színfekete bandában.
Ricsi barátom nagyon találóan állapította meg azt is, hogy Brackeen (1938) nem a legjobb kísérők közé tartozott, de mindenképpen érdemei között kell megemlíteni, hogy játéka alapján nem sorolható a tipikusan „női zongoristák” sorába, mint Marian McPartland, vagy Mary Lou Williams.. Azt én teszem hozzá, hogy valószínűleg ez volt a titka annak, hogy Blakey-éknél játszhatott. Később saját nevén is vezetett együtteseket, de sideman-ként (sőt ez esetben sidewoman-ként) is szerepelt, pl. Tony Lakatos Quartetjében a Petőfi Csarnokban 1995. március 7-én adott koncerten, ahol a további két „húzós” név Cecil McBee és Al Foster voltak! (A koncert CD-n is megjelent, sőt a Duna TV is többször sugározta a rákövetkező években.)
A most taglalandó koncerten is csupa elsőosztályú zenészt láthattunk-hallhattunk, hiszen a már említett zongorista-zenekarvezető és a meglepetést jelentő világhírű tenoros mellett a ritmustandem sem akárkikből tevődött össze: Buster Williams bőgőzött és Billy Hart dobolt. Azért akkoriban Budapest nem bővelkedett az ilyen neveket felvonultató jazz koncertekben. Ehhez képest bizony a produkció elmaradt a várakozástól, ezt a koncertfelvételek újrahallgatásakor ismét megállapíthattam. Persze, az akkoriban annyira kiéhezett közönség óriási tapssal és ovációval ünnepelte az oly’ ritkán látható amerikai zenészeket, magam is így voltam. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy már akkor is megfogalmazódott bennem, hogy a Blue Note LP-iről jólismert Joe Henderson egyáltalán nem nyújtotta azt a teljesítményt, amit lemezeinek ismeretében elvárhattunk volna. (Csak el kell olvasni a mellékelt szakszerű kritikákat Gonda János (Jazz) és J. Király István (Film, Színház, Muzsika) tollából, igaz hogy az utóbbiban Henderson altszaxofonos lett, ki tudja miért.)
A rendelkezésekre álló felvételek, feljegyzések alapján reprodukálható, hogy nagyrészt ismert standard-ek voltak terítéken, a „Stella by Starlight”-tal indítottak, majd Miles Davis híres „All Blues”-a következett. Játszották még a „Body and Soul”-t (ezt biza Mrs. Brackeen egyedül zongorázta! – A szerk.) és John Coltrane Paul Chambers tiszteletére írott „Mr. P.C.”-jét is. (Ez volt a koncertet záró ráadás!) Ami az eredeti kompozíciókat illeti – érdekes módon – csak a pillanatnyi zenekarvezető, azaz JoAnne Brackeen – szerzeményei szólaltak meg, három vagy négy (konkrétan, három), holott Joe Henderson neves szerzőként is ismert volt.
Ami a nem zenei élményeket illeti, a koncert előtt egy Joe Henderson fotót kaptam elő archívumomból (amit a Blue Note kiadótól postán kaptam korábban és a „BN-istálló” avatott fotósa Francis Wolff készített) és ennek a hátsó oldalára kértem az aláírásokat. Egyébként nagyon kedvesek voltak mindannyian, a Vigadóban nem jelentett gondot a megközelítésük sem.
Persze én is a három fekete férfit nyaggattam, akkoriban mindannyian hajlottunk arra, hogy egy „igazi” jazz zenész Amerikából csakis fekete lehet. (Úgy látszik termékeny talajra hullottak LeRoi Jones olykor „agyament” vélekedései erről a kérdésről. Lásd: A blues népe c. könyvét.) Henderson (1937-2001) egy kistermetű, madárcsontú, őszes göndör hajú és szakállú „bácsika” volt, Buster Williams (1942) egy kicsit „ragyavert” arcbőrű, mosolygós, kedves fickó, Billy Hart (1940) pedig egy testesebb, tekintélyes ember. Mrs. Brackeen kockás szerelésben volt, göndör hajjal (ez jól látszik a két – a koncerten készült – fotón. Gregorits barátomnak a rádióban is elhangzott visszaemlékezése a zongoristanőre a későbbi PeCsa koncertre vonatkozott, amikor elmondta, hogy az extrém külsejű művésznek olyan hajviselete volt, ami a fél arcát eltakarta. Itt még – 12 évvel korábban – egy csinos fiatal hölgy volt (44 éves!), az akkor divatos afro-frizurával . (Még a zongorába sem „bújt bele” annyira, mint a későbbi időkben.)
A fotókat sem Fejes Laci barátunk készítette, mert akkor már igen nagybeteg volt és pár hónappal később 1985. január 25-én meg is halt. Ő volt a hazai jazzfotográfia eddigi legnagyobb alakja.
Henderson kivételével a többiek még többször is visszatértek Magyarországra a későbbi években, persze külön-külön más és más együttesek tagjaként. Henderson életének egyik érdekes és szenzációs epizódja lett az, hogy Bill Clinton elnök beiktatásán tenorpárbajt vívott az új amerikai elnökkel. Clinton ugyanis elég jól tenorozott, amiről úgy sikerült képet kapnom, hogy amikor Václav Hável cseh köztársasági elnök meghalt, műsoron kívül adtak egy 2 órás filmet az életéről. Ennek egyik érdekes rövid részlete az volt, hogy amikor Clinton elnökként Prágában járt, kapott egy cseh gyártmányú tenorszaxofont ajándékba (a cseh hangszergyártás meglehetősen jó) és egy cseh ritmusszekció kíséretével mindjárt ki is próbálta. Meglehetősen jól fújt, olyan Scott Hamilton-ra emlékeztető stílusban.
A budapesti koncertre visszatérve Gonda tanár úr végkövetkeztetésével kell egyetértenem, ami így hangzik: „minden jó volt, de mintha ezekkel a hangokkal és fordulatokkal már nagyon sokszor, sokféle megfogalmazásban találkoztam volna.” Azért 1984-ben még ezzel a kicsit halványabbra sikerült produkcióval is nagy sikert lehetett aratni errefelé, ez egyértelmű a hatalmas tapsorkánokat hallva.
Másnap aztán 1984. október 6-án a Szegedi Ifjúsági Házban lépett fel a kvartett. (Ez még mind semmi, mert Szegedről egyenesen Nagykanizsára hajtottak, de ott csak október 8-án léptek fel!) Szívesen olvasnánk az ottani élményekről egy lelkes jazzbarát tollából, lehet az akár hivatásos, akár mezei jazzrajongó is!
