Világsztárok Magyarországon – A Charlie Mariano-Rainer Brüninghaus Duo a Pesti Vigadóban 1984. április 15-én
2012. június 08., Maloschik Róbert
Ha székesfehérvári munkatársunk, Márkus József nem hívja fel figyelmem az alábbi –általam publikált- cikkre, akkor magamtól biztos nem jut eszembe, hogy annak idején írtam Gonda János Jazz című évente három-négy alkalommal megjelenő szaklapjába…
Így viszont, hogy újra elolvashattam, eszembe jutott, hogy annak idején (az 1970-es évek második felétől az 1980-as évek közepéig) számtalan riportot készítettem a Magyar Rádió „jazzrovata” részére. (A jazzrovatot azért tettem idézőjelbe, mert amikor 1994. október 1-én beléptettek a Magyar Rádió Zenei Főosztályára, kiderült, hogy nekem kreálták a jazz szerkesztői státuszt, ami előtte nem létezett, hisz a „nagyhatalmú és sokak által retteget jazz-szerkesztőt, K.I.-t 1961-ben esztrád zenei szerkesztőként vették státuszba… Sőt, miután 2010. szeptember 1-vel nyugdíjba vonultam, a státuszom megszűnt, így azóta újra nincs jazz szerkesztője a Magyar Rádiónak. Akarom mondani, az MTVA Divízió II-nek!)
Amellett, hogy engem már akkor évtizedek óta érdekelt a jazzmuzsika, ezen a koncerten is „riporterkednem kellett”. A fellépés előtt tudtak fogadni a művészek, de az interjú közben Brüninghaus-nak ki kellett menni a színpadra, hogy szintetizátora hangszíneit beállítsa. A riport után aztán ment Mariano is. De előtte még az öltözőben megmutatta nekem a nagaswaram nevű fafúvóst, ami első ránézésre olyan volt, mintha egy klarinétból, egy töröksípból és egy tárogatóból gyúrták volna össze. Sőt, még játszott is rajta nekem. Tiszta kígyóbűvölő hangja volt.
Aztán, mikor Márkus Józsi utólag a múlt héten átküldte a fenti szórólapot, akkor az is eszembe jutott, hogy az időközben elhunyt londoni free jazz harsonás, Paul Rutherford (1940-2007) és triója volt az előzenekar, amelyben Paul Rogers (1956) volt a bőgős és Nigel Morris (1948) a dobos. Az előző évben felvett és 1984 tavaszán megjelentetett LP-jük, a „Gheim” darabjait játszották (Gheim, Brandak, Crontak, Prindalf), vagy mondjuk úgy, „szedték ízekre”. Nekem a második szám után be kellett mennem az öltözőbe a Mariano interjú miatt, így szegény feleségem egyedül szenvedte végig Rutherford-ék maradék két számát…
Higgyék el, nekem is jobban tetszett a második rész. Habár az első szóló szám alatt, amit Rainer Brüninghaus (1949) több mint húsz percig játszot szintetizátoron, öt perc után a közönség kínos feszengésbe ment át... De aztán bejött a színpadra Charlie Mariano (1923-2009) és onnantól kezdve a fellegekbe emelt bennünket a zene. A rendkívül rossz akusztikájú terem ellenére is!
