Világsztárok Magyarországon - Gitár-óriás a törpebandák találkozóján; Larry Coryell, a két Tomasz és társai a napfény városában: Jazzhétvége Szegeden, 1983 őszén
2012. április 13., Márkus József
Visszaemlékezés a visszaemlékezésre… Már megint a saját kútfőmből merítek. A jazz szakosztály megbízásából két és fél év után nem Kanizsára, hanem „Szögedre” vitt a gőzős… helyett a diesel- vagy villanymozdony – ugyancsak jó jazzt hallgatni.
A zeneművész-szövetség JAZZ szakfolyóiratába Nagykanizsa után immár második alkalommal írhattam cikket hazai jazzfesztiválról. Lényeges különbség volt, hogy ezúttal már előre tudtam, és felkészültem rá, hogy a Szegedi Jazzhétvégéről cikket fogok írni. Előzőleg Kanizsára csak azért utaztam, hogy jól érezzem magam; akkor még „alkalom szülte az írást”.
Kanizsa felé 1981-ben az ifjú francia hegedűs, Didier Lockwood kirobbanó hírneve volt a fő vonzerő. Szegedre 1983-ban a nála tizenhárom évvel idősebb amerikai gitáros, Larry Coryell fellépésének híre csábította a jazz és/vagy a gitár szerelmeseit. Coryell a legszebb férfikorban volt akkor, pár hónappal a negyvenedik éve után. (Jómagam már a negyvenkettediket tapostam.) Larry az állandóan új utakat kereső gitáros mintaképe, aki azonban a korábbi munkáit, eredményeit sosem felejtette el, és főleg nem tagadta meg azokat. Ilyenformán mára elmondható róla, hogy ha nem is a legkiválóbb, de az bizonyos, hogy ő a legsokoldalúbb gitáros a kiválóak között.
Érdekességként megemlíthető, hogy pár évvel korábban, 1979-ben már járt az akkori Szegedi Jazznapokon egy másik neves amerikai gitáros, nevezetesen Charlie Byrd, aki leginkább a hatvanas évek eleji szamba- és bossanova-hullám egyik korai művelőjeként ismert. Pontosabban Stan Getz-cel együtt az elsők egyike volt a brazil zene felhasználóinak a modern jazzben. Hogy a szegedi jazztalálkozók e korai szakaszában két ilyen világhírű gitárművészt sikerült ilyen rövid időn belül a városban felléptetni, az bizonyára a manapság elismert koncertszervezőnek, Drienyovszki Andrásnak köszönhető (inkább a Magyar Rádió akkori „jazzatyaúristenének", K.I.-nek – a szerk.), aki annak idején a Szegedi Jazzklub egyik vezetője és a város jazzkoncertjeinek lelkes szervezője volt. Alighanem kedvenc hangszere lehet a gitár vagy általában a húros instrumentumok. Bár nagy szerepe lehetett a szerencsének is, hiszen ’79-ben Byrd és triója éppen európai turnén volt, és Szeged mellett a budapesti Hilton szállodában is fellépett.
Charlie Byrd Szegeden trió formációban lépett fel: öccse, Joe Byrd basszusgitározott és Chuck Redd dobolt. (Ezt honnan vetted Józsikám, hisz a Hiltonban és Szegeden is Wayne Phillips volt a dobos... - A szerk.) Ugyanezt a kéttagú ritmusszekciót (Chuck Redd tehát nem volt itt, ezt már tisztáztuk. Viszont Debrecenben Jimmie Smith volt a dobos! - A szerk.) „vitte magával” három évvel később, 1982-ben, amikor a Debreceni Jazznapokon két veterán gitáros kollégájával együtt (Herb Ellis és Barney Kessel) „The Great Guitars” elnevezéssel felléptek. A varázslatos hangulatú debreceni koncertről az elmúlt hónapban három kollégám is: Márton Attila, Szemerédy Zsolt és dr. Sümeghy László külön-külön cikkben számolt be. Írásuk most is olvasható a „Világsztárok Magyarországon” rovatunkban.
Hogy visszatérjek Larry Coryell-re, ő viszont kísérők nélkül, egyes-egyedül aratott hasonló sikert 1983-ban Szegeden. Két év elteltével – hogy, hogy nem (K.I., you know!) – Larry is a Debreceni Jazznapokon lépett fel, és ott már neki is akadt kísérője, mégpedig nem is akárki: „a nagybőgő Paganinije”, Pege Aladár. Természetesen, Ali nem csupán kísérő volt. Egyenrangú társak voltak. Rendkívül élvezetes volt közös műsoruk – ám erről talán egy debreceni kolléga számoljon be a későbbiekben! Részemről még annyit, hogy debreceni megismerkedésük után a két művész közös európai körutat tett – nem is egy alkalommal. 1994-ben például Kölnben, a Subway jazzkocsmában egyszerre két kiváló gitáros: Coryell és a német (nem francia, egészen pontosan elzászi?)-roma Bireli Lagrene játszott együtt Pege Alival. A nagy sikerű koncertet a 3sat tévécsatornáról videón örökítettem meg.
Visszatérve az 1983-as Szegedi Jazzhétvégéhez: a kétnapos eseménynek nem volt különösen nagy sajtóvisszhangja. A JAZZ magazinban publikált cikkemmel körülbelül egyidőben a Magyar Ifjúság 1984. január 13-i számában jelent meg főszerkesztőnk, Maloschik Róbert szakszerű, fényképekkel illusztrált beszámolója, amelynek „újrakiadása” immár egy hete rovatunkban olvasható. Az írásomat tartalmazó JAZZ folyóiratban – ugyancsak a 84/1-es számban – még egy cikkre hívom fel olvasóink figyelmét. Bódis Klára Szegeden készült interjúja Larry Coryell-lel még így, 28 év távlatából is igen érdekfeszítő. Különösen megfogja az olvasót, milyen őszinte szeretettel és tisztelettel emlékszik vissza Larry a világhírű magyar gitárosra, Szabó Gáborra, akit mesterének nevez. A cikk másolatát teljes terjedelmében közlöm, remélem, olvasható.
A Rádió és Televízió Újság közölt még néhány képet az eseményről. Végül, hogy a mosoly se maradjon el, mellékelem az Esti Hírlap mókás kis beharangozóját, amelyben az észkombájn szerkesztőtől értesülünk, hogy a neves fellépők sorát Jam Session úr (vagy elvtárs?) zárja.
A Magyar Zeneművészek Szövetsége JAZZ magazinjának 1984/1. számában megjelent cikkem „reprint” verziójában – hasonlóan a Nagykanizsai 10. Jazzhétvégéről szóló cikkem legutóbbi közzétételéhez – lényegében most sem változtatok az eredeti szövegen, kivéve a helyesírási vagy a sajtóhibákat. Az utólagos kommentárokat, hozzáfűzéseket [szögletes zárójelbe] helyezem.
És most következzék maga a cikk.
Kamarajazz-találkozó
Jazzhétvége Szegeden
A swingkorszak jellemző formációja a tíz-tizenhat tagú nagyzenekar volt; a bop-stílussal beköszöntött a kvintettek, kvartettek, triók kora… Lehetséges vajon, hogy korunk jazzművészete a duó- és szólóprodukciók általános elterjedése felé halad? Művészi célok vagy gazdasági okok a fő hajtórugói ennek a tendenciának? Ilyenféle kérdésekre vár választ, aki figyelemmel kíséri napjaink jazzeseményeit, fesztiváljait.
Két évvel az utolsó Szegedi Jazznapok után Jazzhétvégét hirdettek a városban 1983. november 18–19-re a helybeli Ifjúsági Ház és a Magyar Rádió rendezésében. A kétnapos fesztivál műsorán nem kevesebb, mint négy szóló- és két (eredetileg három) duóprodukció szerepelt, és így – ha eltekintünk a megnyitó dixieland-hangversenytől, egy kvartett és egy kvintett fellépésétől – joggal beszélhetünk kamarajazz-találkozóról. Visszatérve az elöljáróban vázolt, e rendezvény kapcsán is felvethető kérdésekhez – ha általános értelemben nem is –, konkrétan a jazzhétvégére vonatkoztatva egyértelmű a válasz: a „mikroformációk” szerepeltetésének bizony gazdasági okai voltak! Szűkös anyagi eszközök álltak rendelkezésre, amiből épkézláb koncerteket kellett összehozni. Hogy ez sikerült is, az a rendező szervek leleményességét, a fő szervező Drienyovszki András (az Ifjúsági Ház Jazzklubjának vezetője) hozzáértését dicséri. A Jazzhétvége hangversenyei túlnyomórészt telt ház előtt zajlottak le, s nem fulladtak érdektelenségbe.
Szóló- vagy duóprodukciót elemezni nem is olyan könnyű. A szokványos formációknál a dallamvivő, a harmóniai, a basszus- és a ritmikai funkciók vizsgálata – mivel ezek más-más hangszerhez kötődnek – biztos kiindulási alap. A szóban forgó kamara-formációknál ezzel szemben nincs ilyen fogódzó pont. A zongoraszólista persze – ha hagyományos stílusban játszik – kivétel: a zongora (és általában minden billentyűs hangszer) képes egy zenekart helyettesíteni; a két kéz között elosztva az említett funkciók világosan kirajzolódnak. Egészen más a helyzet, például, ha két fúvós játszik duóban, mint Szegeden Tomasz Stańko (trombita) és Tomasz Szukalski (nádfúvós hangszerek). Újszerű elvek érvényesülnek a darabok találékony megszerkesztésében. Történetesen Stańko-ék esetében a témát legtöbbször a trombita a tenor- vagy a szopránszaxofonnal közösen, unisonoban adja elő, vagy előfordul, hogy a trombita által bemutatott dallam alatt a basszusklarinét némileg a bőgő-basszusra emlékeztető, de riffszerűen ismétlődő kíséretet hoz. A darabok „kidolgozási” szakaszában, a szabad szaxofonszólók és a kollektív improvizációk mellett is találhatunk beállított, meghangszerelt betéteket. A nyers, néhol Lester Bowie trombitastílusát idéző Stańko helyenként multifon (egyszerre két hangot képző) játékkal is igyekszik a hangzást tömöríteni, máshol a tenor- vagy a szopránszaxofon tekervényes szólója alatt rövid motívumokat vagy pontszerű hangokat ismételget. A műsor nagy részében a lengyel jazzlemezekről ismert, fájdalmas, a mi siratóinkkal is rokon hangzás uralkodott. Találkozhattunk konvencionális dallamfordulatokkal, monoton latinos részekkel is, ezeket azonban ironikus célzattal vagy a súlyos mondanivalójú darabok után, feloldásként alkalmazzák, érezhetően nem veszik komolyan. A közönség szeretettel fogadta a duó műsorát.
[A „nem veszik komolyan” kitételt, úgy érzem, meg kell magyaráznom. Tudniillik nem arra gondoltam, hogy a zenét nem veszik komolyan, hanem hogy az érzelgős vagy éppen közönséges, elkoptatott dallamfordulatokat mintegy idézőjelbe teszik, esetleg zenei eszközökkel (pl. túlzott hajlítás, „nyerítés”) ki is gúnyolják.]
Stańko-ék után egy másik duó, Binder Károly (zongora) és Körmendi Ferenc (brácsa) produkciója kínálkozik elemzésre. A két együttes csak kísérletező kedvük tekintetében állítható egymás mellé, egyébként két különböző világ. Binderék játéka jóformán csupán annyiban nevezhető jazznek, hogy improvizatív. A műsor elején Binder két darabot szólóban adott elő. Az első számban (Ballada) Debussy impresszionista darabjainak, valamint Bartók „éjszakazenéjének” kétségtelen hatását érezzük. A második darab (Feltartott kézzel) az avantgárd kortárs zenével mutat igen közeli rokonságot. Itt olyan meghökkentő manírokat alkalmaz, mint a zongora lecsukott fedelén, a képzelt billentyűkön való „játék”, majd a levegőben, a billentyűket csak hellyel-közzel érintve. A hangmagasság, hangközök – úgy tűnik – egy darabig nem is játszanak szerepet, csak a leütések dinamikája és sűrűsége; vagyis – hasonlóan az aleatorikus zenéhez – sok minden a véletlenre van bízva.
[Önkritikusan bevallom utólag, hogy Binder Károly nem egészen zenei „effektusaira” általam használt „manírok” kifejezés talán nem egészen pontos.]
Duóban egyetlenegy számot játszottak, amelynek címe – Megrepedt lépcsőkön – zsánerdarabot vagy programzenét sejtet. A hosszú kompozíció folyamán a lírai zongorázástól és a telten éneklő brácsajátéktól a dúdoláson és a szöveges éneklésen keresztül egészen a két hangszer vad, „free” párbeszédéig igen változatos mozzanatokkal találkozhattunk. A hangszerek összjátékában aligha kereshetjük a klasszikus összhangzattan szabályait, sem a jazzben is megszokott motivikus vagy ritmikai imitációt; a két instrumentum egymásra hatása áttételesebb. A megújító törekvések és minden más erény ellenére a duódarab kissé hosszadalmasnak és szétesőnek bizonyult – szemben az előtte elhangzott két szólószám kiegyensúlyozott formájával, szép ívével.
Balogh Gyula szólózongora-műsorát az előbbieknél jóval inkább a „jazz” kategóriába sorolhatjuk. A miskolci zongorista befelé forduló lírai alkat, tagadhatatlan Keith Jarrett-inspirációval. Századunk kompozíciós zenéjének hatása – különösen Debussyé – nála is jelenlévő. Improvizációiban periódust, szimmetrikus ritmust ritkán érzünk, a tonalitás pedig gyakran elmosódik. Műsor-összeállításán ajánlatos lenne változtatni: egymás után négy egymással egészen hasonló karakterű darabot játszott ugyanis, amivel igencsak próbára tette a közönség koncentráló képességét.
Pleszkán Frigyes az 1976-os Nagykanizsai Jazzhétvégén kirobbanó sikerrel mutatkozott be triójával – akkor még csodagyerekként. Hét évnek kellett eltelnie, amíg a Rádió újra „fölfedezte”, és 1983 júliusában a Debreceni Jazznapokra meghívta. Pleszkánnak kisgyermek kora óta Oscar Peterson a példaképe, s bár próbálkozott más stílusokkal is, a mostani produkció alapján világossá vált, hogy visszatért régi „szerelméhez”. Ezt a stílust rendkívüli átéléssel és szuggesztivitással műveli. Pleszkán erőssége a dinamikai fokozással és sűrítéssel való feszültségkeltés. Ezt a rögtön elsőnek előadott „Bye Bye Blues”-zal bizonyította, amelyet a leghalkabb pianissimo-tól a dübörgő forte-ig, a legegyszerűbb alla breve basszustól a legtömörebb akkordkíséretig fejlesztett, majd kitűnő érzékkel visszavezetett a kiinduláshoz. A „You Look Good to Me” kissé szürkére sikeredett, nem úgy John Lewis balladája, a „Django”, amely Pleszkán ihletett előadásában katartikus élményt nyújtott. A hallgatóság önfeledt tapsa a műsor hátralevő részében sem csupán a jól ismert témáknak szólt (két dal a „My Fair Lady”-ből és a „Girl from Ipanema”), hanem az ötletes improvizációknak is. A közönség követelésére ráadásként egy hamisítatlan Pleszkán-stílusú blues hangzott fel.
A legnagyobb érdeklődést – joggal – kiváltó szólóprodukció Larry Coryell fellépése volt. A neves amerikai gitáros most járt először Magyarországon. Coryell technikájával egész zenekart helyettesít. Meglepetés volt, hogy csak kisebb részben saját kompozíciókat, zömében standard-eket adott elő – de azokat egészen egyéni felfogásban. Játékában a többi között a country, a blues, a klasszikus gitározás, a spanyol flamenco, a bebop és a modern kompozíciós muzsika elemeit fedezhettük fel. Technikájára a legbonyolultabb akkordfűzések és a leggyorsabb tempókban is kijátszott tizenhatod-futamok a jellemzők. A „Sister Sadie” bravúros átiratában Horace Silver kvintett-hangszerelése szólalt meg egyetlen gitáron: a téma és az extrakórus az összes szólammal! Egészen egyedülálló az üveghang-technikája, amire jó példa volt a fantáziaszerűen eljátszott „Good-Bye Pork Pie Hat” című szám. Nem csak az üres, hanem a lefogott húrokon is tévedhetetlenül megtalálja az üveghangokat, amelyek nála szinte önálló életet élnek: úgy fűzi dallammá azokat, akár az „igaziakat”. Ravel „Bolero”-jának adaptációjánál tiszteletben tartja az eredeti mű jellegzetességeit – kivéve a ritmust: ez oldottabb, nem olyan monoton, mint az eredetiben. A dinamika kibontása azonban, ha lehet, még kérlelhetetlenebb: a darab végén a tizenkét húron egy száztagú zenekar harsog… Zenei fantáziájára szép példa a „Nuages”, Django Reinhardt halhatatlan témája: ahány sorvégi szünet, annyiféle módon, annyiféle stílusban tölti ki azokat. Ritka élményt jelentettek az utolsónak előadott darabok is: Chick Corea „Spain”-je, valamint ráadásként játszott standard-egyveleg a „Stella by Starlight”-tal a középpontban.
[Annak idején a kéziratomban kiemeltem a Coryell által használt Ovation gitár szerepét a szép hangzásban. Ez a modell akkoriban terjedt el a jazz-zenészek között. (Jómagam először Babos Gyula kezében láttam-hallottam ilyent.) A szerkesztő azonban kihúzta a gitárral foglalkozó részt; valószínűleg már akkor is tilos volt az ingyen reklám…]
Létszámát tekintve már nem tekinthető kamaraegyüttesnek, ám összetételénél fogva különlegességnek számít Kőszegi Imre Percussion Workshop Orchestra-ja. Dobosunk, aki mindig is szívesen kísérletezett több ütőst egyesítő formációkkal (gondoljunk a Rhythm and Brass együttesre vagy a Dob Show-ra), a PWO-t az 1982-es Debreceni Jazznapokra alapította. Az együttesben a dobot, a vibrafont, a csőharangot, az üstdobot, a kongát és a többi ütőhangszert három zenész: az együttesvezető, valamint Horváth Kornél és Zsoldos Béla szólaltatta meg. Vukán György zongorázott, Lakatos Antal tenorszaxofonon, vendégszólistaként egészítette ki az együttest. Műsoruk mind a stílus, mind az egyes darabok hosszúsága és felépítése tekintetében meglehetősen változatos. A leghosszabb, szvitszerű darabban például egészen különböző jellegű szólók között rondó módjára, rendre visszatér a téma, amelyet a tenorszaxofon és a melodika (Vukán itt a zongora helyett, az egzotikum fokozására használja) együtt mutatott be. Találkoztunk egy epigrammaszerűen rövid, free jellegű számmal az ütőhangszerek és a zongora előadásában, majd a következő darab indításakor a vibrafon és a csőharang bensőséges-méltóságteljes témájából ráismerhettünk Kőszegi Imre „Apám emlékére” című kompozíciójára. Az utolsó számban Horváth Kornél vérbeli jazz-improvizációja érdemelt figyelmet – altfuvolán. Ami szokatlan, és az együttes jellegéből adódóan minden számban közös: a dallamvivő hangszerek improvizációja alatt a többrétegű, poliritmikus ütőhangszer-kíséret. Ez gazdagítja ugyan a hangzást, de nem mindig feledteti a basszus hiányát, és gyakran elvonja a figyelmet a szólistáról.
A dixieland-együtteseken kívül egyetlen szokványos összetételű formáció lépett fel a Jazzhétvégén: a Pege Kvartett. Kiváló bőgősünk hazai fesztiválokon jobbára csak nyugati sztárok társaságában mutatja meg igazi oroszlánkörmeit; saját együttesétől az utóbbi időben mérsékeltebb teljesítményt szoktunk meg. A szegedi műsor erre rácáfolt: a kvartett minden tagja elemében volt, jó hangulatuk a közönségre is kisugárzott. Az együttes, mint rendesen, most is kizárólag Pege-kompozíciókat játszott. A többnyire a bebop szellemében, unisono-ban bemutatott, agyafúrtan aszimmetrikus témák különösebb zenei újdonságot nem hordoztak, de remek kiindulásul szolgáltak a lendületes szólókhoz. Példa: a „Hullámvasút”, Muck Ferenc remek tenorszaxofon-improvizációjával, valamint a „doppingoló” dobkísérettel alátámasztott, az extázisig hevülő bőgőszólóval. Az elemében lévő dobos, Szabó Ferenc pompás lereagáló készségéről is számot adott a „párbeszédek”, négyezések alkalmával az „Őszi napsütés”-ben és a förgeteges tempójú „Bop Dance”-ben. Ez utóbbiban, amely a kikövetelt ráadás-szám volt, Tornóczky Ferenc is ragyogóan sikerült gitárimprovizációval búcsúzott a közönségtől.
Ne feledkezzünk el a jazzhétvégét megnyitó hangulatos dixieland-koncertről! Az ország határain túl is ismert Molnár Dixieland Band sikerét az otthoni környezet garantálta, de ki is érdemelték azt felszabadult játékukkal, gondosan megszerkesztett műsorukkal. A beállított témák gyönyörűen szólnak, a kollektív improvizációk nagyon stílusosak – erre szép példa a „Muskrat Ramble”. A szólisták közül elsősorban az együtteshez nemrég visszatért Garay Márta (zongora, ének) és a vezető Molnár Gyula (klarinét) magas színvonalú játékát kell kiemelnünk. Örvendetes, hogy a korábbiakkal ellentétben a többi fúvós is mind gyakrabban vállalkozik szólóimprovizációkra. Kovács Ferenc valamikor a zenekar bendzsós-gitárosa volt (most is nagy hozzáértéssel játszotta el bendzsón Scott Joplin híres ragtime-ját, a „The Entertainer”-t), később képezte át magát trombitássá. Vele sokat nyert az együttes: nem hangszerének technikai oldala felől, hanem belülről, a jazz lényege felől közelít a muzsikához. Mucsi Árpád pozanszólói is tetszetősek, például a „Savoy Blues”-ban. Ez utóbbi számban – és a „Sweet Georgia Brown”-ban – győződhettünk meg a dobos Bodó József muzikalitásáról, zenei humoráról is. Almási István tenorján ügyesen imitálja a húszas évek kezdetleges, szögletes szaxofonstílusát. Molnár Gyula ezzel szemben a swingkorszak érett tenorszaxofon-tónusát idézi, ám ezt csak az éjszakai „oldtimer session”-ön hallhattuk – az esti koncerten nem szaxofonozott.
Az Újvidéki Dixieland Band műsorán főleg különféle tempójú bluesok („Sugar Blues”, „Dippermouth Blues” stb.), azonkívül néhány tradicionális standard és saját szám szerepelt. A jugoszláv vendégek hangszertudása elismerést érdemel, némely darabban példásan szólalnak meg a hangszerelt témák és extrakórusok is (például a „Strutin’ with Some Barbecue”-ban), mégsem keltik egy karakteres, kiforrott együttes hatását. A stílustisztaságukkal van baj: a trombitás például már-már Clark Terryt idézi szólójában, a szopránszaxofonos helyenként még ennél is modernebb elemeket alkalmaz.
A fesztivál mindkét napját remek hangulatú jam session zárta. A tradicionális zenekarok kedvéért rendezett „oldtimer session”-ön dobogóra lépett a hódmezővásárhelyi Blaskó Dixieland Band. Néhány zenész a „modernek” közül is beszállt (Mentes Ádám, Oláh Emőd, Pleszkán Frigyes), és láthatóan jól érezte magát. A második napon a jam sessiont – amely egyben az egész Jazzhétvégét zárta – az e célra ideális JATE Klubban tartották. Tetőpontján a Lakatos Antal, Vukán György, Benkő Róbert, Kőszegi Imre és Horváth Kornél alkotta alkalmi csapattól szebbnél szebb standard-eket hallhattunk, amelyeket a „Stella by Starlight” koronázott meg Vukán és „Tónika” remekbe szabott szólójával. Végül Mentes Ádám, a szegedi jazzélet jeles képviselője is csatlakozott hozzájuk, és szép sikert aratott az ízléssel, hiteles stílusban elénekelt „Everything Must Change”, valamint a „Song for My Father” című darabbal.
A Jazzhétvége után tanulságként levonhatjuk, hogy a fellépők gondos kiválasztásával, a koncertek és jam session-ök rendjének körültekintő elosztásával, nem utolsósorban ügyes közönségszervezéssel egy viszonylag kis anyagi ráfordítással létrehozott jazztalálkozó is lehet sikeres. Ehhez mindamellett elengedhetetlen legalább egy nemzetközi hírű művész – mint jelen esetben Larry Coryell – „csatasorba állítása”, akinek a neve nem kis vonzerőt képvisel a város határain túl is, és rangot ad a fesztiválnak.
Szívből kívánjuk, hogy a következő Szegedi Jazzhétvégét „gazdái” a mostaninál kedvezőbb anyagi feltételek mellett – és ne csupán, mint kamarajazz-találkozót – rendezhessék meg!
Márkus József
